Az elveszett... valami nyomában

Lassan, de biztosan közeledek a 28 felé. Az már majdnem 30.
Ideje körbenézni, hogy hol vagyok és hova megyek. Hova akartam eljutni?
Nem ide.
Még mindig bennem van a vágy, hogy író legyek. Újságíró. Regényíró.
Tavaly még úgy éreztem, van esélyem. Író lesz belőlem, eladom a gondolataim apróért. Talán újságíró és lehettem volna. Az egyetemen a tanárok láttak bennem potenciált és én is azt éreztem, hogy van bennem valami.
Nem lett belőle semmi. Megint elnyomtam mindent. Munka, elhibázott kapcsolat, kilátástalanság, fejlődés, fáradtság. Nem írtam semmit. Talán jobb is.
Építem magam, a karrierem. Fogalmam sincs, hogy mit akarok.
Menjek Németországba és tanuljak pszichológiát?
Menjek Londonba és keressek valami jól fizető munkát?
Menjek egy teljesen random országba és próbáljak szerencsét?

Egyet azonban tudok biztosan. Túl sok időt töltöttem Magyarországon. Lassan tíz év. Lehettem volna máshol is. Úgy érzem, elhibáztam.
Belesüppedtem a mindennapokba, a fásultságba.

Jövőre költözöm. Kevesebb, mint egy évem van kitalálni, hogy hova és, mit csinálok ott. Megint hátra kell hagynom egy csomó embert, akiket szeretek, akikkel nap, mint nap beszélgetek.

Évente, kétévente megpróbálom lerázni a múltat, a fásultságot, a rossz döntéseket. Most lesz lassan egy éve, hogy vadul rázom, mégis ragad a sok szemét. Keresem a gyökerét, hol van a kapcsoló, ami beragadt.

Már nem dörömbölök az ajtókon. Kinyitom és benézek. Néha sokáig nézelődőm, mielőtt becsuknám.

Jó lesz ez, fasza lesz ez.

Fogadalmak

Ütött a bor órája, ismeretlenek özönlöttek ki a füstből.
A balkonon fagyoskodtunk és kattogtak a percek.
Fények között elrejtett csókok, harmadnapja hiányoznak.
Ez egy jó kezdet! Ez egy jó év lesz!

Azóta nem jelentkeztél.

Elveszett elvek?

Az elmélet szerint kiveszett már a szimmetria és az egyensúly az Univerzumrból. Nincs tökéletes harmónia. Ha minden tökéletes egyensúlyban lenne akkor semmi se lenne. Az anyag és az antianyag megsemmisítenék egymást. Legalábbis ezt mondják az okosok.
Lehet, hogy a harmónia igazából az egyenlőtlenségek együttes létezése?


Furamód, most mintha nem lennék elveszve. Rájöttem, hogy mi az amit akarok és mi az amit nem. Nem akarok ismét balfaszok miatt szenvedni. Nem akarom az időmet olyanokra vesztegetni akikkel nyilván semmi keresnivalóm nincs. Hallgatok arra amit Kár mondott és elfogatom amit az intuícióm mond. Az pedig azt mondja, hogy ennek nincs értelme.

Sokat gondolok Napsütésre, de szerintem neki eszébe sem jutok. Igazából mindegy, az már egy befejezett történet. Egy olyan amiből sokat tanultam és elindított a friss szelek irányába. Mindezért hálásnak kell lennem neki, még ha másképp cserbenhagyott. Még akkor is ha valószínűleg nem ugyanazon a síkon vagyunk. Valamit elindított, valami újat. Kell ennél tobb?

AB sokat gondolhat rám. Vagy egyes részeimre, nem tudom. Egy próbát megért. Pár hét az életemből. Azt hittem normális, unalmas, mindennapi. Kiderült, hogy igazam van. Üres semmiség. Egy dolgon jár az esze és a farka. Ha nem jelentkezne nap mint nap akkor valószínűleg előbb utóbb elfelejteném. Benneragadt a mindennapokban és az anyagban amiből nem tud kiszakadni. Pedig olyan kedvesnek tűnt, azt hittem jó dolog lesz a váltás a kattantakról olyasvalakire aki többé kevésbé mindennapi. Többé kevésbé. Lassan az agya is izomból lesz.

Igazából, ha valahogy össze tudnám gyúrni Napsütést és AB-t, az már egy teljesen elfogadható dolog lenne. Egy kis filozófia itt, egy kis katt ott, egy csipet mindennapi életképes normalitás, egy adag Napsütéses arcvonás.... De nem akarom embereket szerkeszteni, nem akarom tökéletesről sem ábrándozni.

Remélem érezni fogom amikor találkozom azzal akivel kell. Előbb utóbb.

Addig is, rájöttem, hogy az utóbbi időben valahogy sikerült magamra találnom. Ha nincs mellettem valaki akinek a jelenléte vagy hiánya fáj, akkor már szinte teljesen normálisan tudok működni.

A dolgok újrafelfedezése jó dolog.

Hová a picsába kéne fejlődnöm?

Az önsajnálat egy borzasztó dolog. Mégis állandóan belesüppedek. Mintha nem lenne menekvés, mintha ez jelentené azt, hogy érző ember vagyok. Ha nem sajnálom magamat, akkor nem vagyok igazi. Nem érzek. Ha nem marcangolom magam, akkor nem is fogom megismerni, hogy ki vagyok.
De az is lehet, hogy éppen ezzel a marcangolással távolodom el egyre inkább.
Vagy /talán/ ezzel állítok magam köré egy olyan falat amivel tudatosan kizárom azt aki valójában vagyok. Mert azt nem tudom elfogadni, Mert az nem jó. Mert egyszerűen elöntik a fejemet az érzések és a gondolatok és nem tudok hozzáférni a racionális részemhez. Teljesen elönt a vörös.

De még így is valahogy, valami úton módon "normálisabb" és higgadtabb vagyok a környezetemben élőknél.

Elég volt az autoanalízisből. 

Nem értem az embereket.
Aki érti őket, az hazudik.

litánia az Ürességhez

Két órámat azzal töltöttem, hogy azt hallgattam xy milyen tökéletes és megismételhetetlen volt. A Nagy Ő. Soha vissza nem térő személyiség, megismételhetetlen kapcsolat.
Gyönyörű és okos, lelke fénye beragyogta az éjszakát. Nem ez az első, hogy ilyen monológot hallgattam. És bármennyire segíteni akarok és barmennyire átérzem...

Ilyenkor mindig elszomorodok.
Miért mindig én vagyok az, akinek ezt kell végighallgatnia? Miért mindig én vagyok az anya, a nővér, a legjobb barátnő? Miért vagyok mindig csak második választás. Könnyen lecserélhető, gyenge és felejteni való. Nem lehetek okos, gyönyörű, megismételhetetlen? Miért mindig nekem kell elsüppednem az önsajnálatban? Mindig ugyanaz ismétlődik, évről évre, napról napra. Ugyanazok a történetek, más emberek

Hagyom magam, mindig hagyom magam. Én vagyok a fal amire hányják a borsót. Én vagyok az edény amibe öntik a lelküket. Élettelen, semmiség. Ha betöltötte a funkciót könnyen eldobható, hisz kinek kell már?

Fél- és részmegoldások, csak mert még mindig nem tudom megismerni az embereket. Nem értem őket. Vannak, de felfoghatatlanok. Értem de mégse. Értem de nem akarom megérteni. Nem akarom, hogy ilyenek legyenek amilyeneknek látom őket.

Hazugok, gyengék. A szavak lebegnek a levegőben mint a szappanbuborékok. Éppolyan könnyen durranak ki az ígéretek is. Semmi értelme.

Nem értem, miért hiszek még mindig abban, hogy egyszer, valahol, valamikor meg fogom találni az igazit. Vagy ő talál meg engem. Vagy kölcsönösen. Egyre kevésbé megy, egyre kevésbé tudok reménykedni. Nincs, egyszerűen nincs olyan ember. Önző vagyok, azt szeretném hogyha szeretnének. Olyasvalaki akit én is szeretek. És nem akarok már csalódni, sírni, érezni ahogy a hideg végigvonul rajtam és csak keserűséget hagy hátra. nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem
De nem tudom elkerülni.

Nem kell több részmegoldás.
Elegem van a kompromisszumokból. Elegem van abból, hogy megelégszem azzal, hogy második vagyok.
Hallgatok a belső hangra, ha kell leírom egy papírra, hogy mindig tudjam mit mondott. Hajlamos vagyok torzítani, esélyeket adni, magamat álltatni. Hajlamos vagyok magamat és másokat túlelemezni.Sokat beszélek a semmiről és semmit a sokról.



Üresség. Átadom magam az Ürességnek és hagyom, hogy keresztülmenjen rajtam. Amikor elvonult, akkor magamba fordítom tekintetem  és megnézem mit hagyott maga után. Ami megmaradt, az vagyok én

szerelem?

a folyamat a következő:
1) enyhe érdeklődés
2) megismerés
3) szimpátia
4) annyi mindent szeretnék elmondani, de nincs idő, ritkán találkozunk, ezért a fejemben mondom el. amikor találkozunk akkor mindent egyszerre akarok elmondani, minden érdekel amit mondasz és közbe elfelejtem, hogy miről is akartam veled beszélni.
5) állandóan veled dumálok vagy dumálnék ha hagynád, addig is ott vagy a fejemben. amikor csak rámírsz mindig mosolygok és alig várom, hogy válaszolj. amikor találkozunk le se lehet vakarni a vigyort a fejemről, minden érintésed ezer szikra és ha tehetném sose mennék haza
6) kétségbeesés
7) internet stalking
8) esélyem sincs
9) úgyse akarsz tőlem semmit
10) tompa érzés a mellkasomban, fázom.
11) nem válaszolsz
12) nem látlak
13) egyáltalán mint gondoltam, mit képzeltem. keresselek? nem lesz az túl tolakodó?
14) semmi értelme

repeat [1]

napsütés

Valamiért mindig azt hiszem, hogy másoknak jobb, mások erősebbek, értelmesebbek, ügyesebbek. Valamiért gyakran rá kell jönnöm arra, hogy ez nem így van és az emberek még az eszméknél is törékenyebbek.

Tanultam, mindenkitől tanulok. Untatnak az olyan emberek, olyan beszélgetések amikből és akiktől nem tudok tanulni. Kicsit úgy tűnik, mintha kihasználnám őket. Nem tudom, hogy ez helyénvaló e, de valahol talán egybefügg az egész. Talán ők is tanulnak tőlem - talán azt, hogy milyennek nem kéne lenni.

Megint kavarognak az érzéseim. Megint fura érzések, de nem a szokásos. Mintha magamat látnám kívülről, tudom, hogy mit szabad és mit nem szabad, mégis néha belegabalyodok. Valótlan képeket alkotok új emberekről. Ők biztos tudják a titok nyitját, ők biztos átlátják a rendszert. Szinte fel sem merül bennem, hogy ők is olyan elveszettek mint én, hogy ők se találják a helyüket és belebotlanak saját magukba. Mintha mélyebb értelmet látnék olyan helyekre ahol nincs.

Azt hittem erős és meg tud birkózni bármivel. Erre szétesik. Összetört a buborék. A sok szóbuborék és csendbuborék elszállt a meleg levegőbe.

De nem ő az első. Valamiért abban a hitben élek/éltem (?), hogy olyan aki már legalább részlegesen megtalálta a helyes utat nem tud szétesni, széttörni, hanem meg tud birkózni bármilyen problémával. Mégis szétesnek az olyan emberek akiket erősnek hittem. Akkor hol lakozik egyáltalán az erő? A felfedezés? A tudás? Egyáltalán létezik valahol?

Napsütés szerint az egész olyan mint egy hullámvasút, egyszer fent egyszer lent. Szerinte nincs végpont, lineáris fejlődés. Azt elfelejtettem tőle megkérdezni, hogy akkor mi is a vége ennek az egésznek. Ha véget ér a ciklus akkor egyszerűen vége és indulhat újból?
Viszont, hogyha van egy állandó aláfestő stabilitás, akkor hogyan lehet valaki maga alatt? Rosszkedvű? Nem kéne állandóan vigyorogni mint a szendeszemű buddhisták?

Valamiért az elmúlt napokban hajlamos vagyok séta közben tejbetökként vigyorogni, megmagyarázhatatlan okokból. Sétálok és süt a nap, fúj a szél, valamiért elönt a boldogság. Szinte úgy érzem, hogy élek. Nem tudom mi folyik a fejemben. Hiányzik Napsütés, a zöld fény az éjszakában. Álmatag és fura mint egy földönkívüli, mégis olyan mintha a fejemből olvasna. Nem tudom megérteni, nem is akarom.
Az emberek talán nem is azért vannak, hogy megértsék őket. Interakció és reakció, fejlődés a semmibe, hatások és benyomások, az egész egy nagy fura katyvasz.

Tao

Melankólia, letargia, depresszió, mánia, mindegyik és egyik se. Nyomokban optimizmus. Teljes elszállottság. Megszállottság. Saját magammal. Saját boldogságommal. Saját életemmel. Miért nem tudom kitörölni eltörölni megtörölni tisztára mosni? Ragad rám a múltam és a jelenem és nem menekülhetek. Nincs hova mert nem lehet csak úgy kiszakadni. Nem akarom, nem akarok itt élni. Miért nem értenek? Én se értem őket.

Nem tudnak szeretni. Nem tudok szeretni.

Miért nem érdekel senkit, hogy mi van a másik fejében? Csak én, csak én, csak én. De én se vagyok jobb. Mindig csak én. Miért nem vagyok boldog? Mások miért boldogok? Valóban boldogok? Nem baj, úgy tűnik mintha. Nekem is kell minimum a látszat. Mert kell. Mert megérdemlem. Mint a reklámban.

Nem tudom elengedni, nem tudom elfogadni. Olvasom a könyvet és nem értem. Értem de nem tudom alkalmazni. Hogy lehet mindenről lemondani? Hogy lehet nem ragaszkodni? Hogy lehet követni az útat? Hogy kövessem ha nem látom merre van? Mi marad? Lehet-e a szabadságra vágyni, ha a szabadság a mindentől elszakadás?

Senkinek sincs ideje meghallgatni, mert senkit se érdekel úgy igazából.

Helló, te kellemes időtöltés. Menjünk cipőt venni. Dugunk?

Nem látom hol az út. Homályosak a betűk.

Nem találom.

Nem tudom merre vezet.

Nem tudom hol vagyok.

Nem tudom mit csinálok.

Nem tudom mi lesz.

Nem értem mi volt.

Nem értem mi van.

A változás te magad légy.

Jó, de ki vagyok én?

Közbe azt hittem, hogy már megtaláltam a válaszokat.  

Naiv bölcsészek és narkósok

Nemjó visszalapozni a blogot. Leginkább akkor rossz ötlet, amikor szar kedvem van. De akkor a legjobb, mert akkor csap arcon az összes régi szép emlék. Egy éve írtam arról, hogy újraíródott az agyam. Megváltozott minden és bukfencezett a valóság. Furcsa visszagondolni régi önmagamra, még furcsább belegondolni abba, hogy egyes könyvek, gondolatok, hogyan kavarták meg az addigi gondolataim. Mintha kicseréltek volna és a helyemben most egy teljesen más ember van. Valaki, aki állandóan változik és ha észreveszi, hogy túlságosan megrögzül valamiben, akkor változtat, mert még annyi lehetőség van. Nem tudom, hogy ez jó-e vagy sem, most itt tartok. Normálisabb pillanataimban megtanultam elfogadni a kattjaim.

„Leállni olyan, mint újjászületni. Muszáj. Új emberré kell válnod. A világ ugyanaz marad. Te változz meg. A helyzetek ugyanazok lesznek, az emberek ugyanazok, a hazugságok ugyanazok. Változtass a perspektíván. Változtass az élességen. Élj máshogy. Tanulj meg élni. Tanulj meg szeretni. Válaszd önmagad. Válaszd az örök életet. Válaszd Istent.” Kubiszyn Viktor: Drognapló

Minden évben felírom, hogy miket olvastam és kiírom a kedvenc idézeteket. Vannak könyvek amikről egyből megfeledkezem, vannak amik annyira kupánvágnak, hogy még sokáig velem maradnak. A Drognapló is egy ilyen. Valószínű, hogy meg nem tudnám mondani, hogy pontosan miről szól, hogy hívták a szereplőket, mi a cselekménye, stb. A jó könyvek olyanok mint a terápia, olvasás közben rájössz dolgokra és próbálod belevinni az életedbe. A Drognapló esetében valahogy sikerült egyszerre minimum három szinten olvasni a könyvet:

1. Próbáltam megérteni, hogy min ment keresztül az író.
2. Próbáltam megérteni, hogy min ment keresztül Zs.
3. Próbáltam megérteni, hogy min mentem keresztül az elmúlt években.

Minden esetre fura élmény volt. Mintha valaki felnyitotta volna a szemem és megmutatta volna ami eddig a homályban volt és nem akartam látni. Nem akartam felismerni a mintát és nem akartam emlékezni a régi érzésekre, mégis visszajöttek. Visszajött a sötét és a ragacs.

Félreértés ne essék, nálam a ragacs nem a drogok. Naivitásom olyan szintű, hogy még egy cigarettát sem szívtam el soha életemben. Így kicsit álszentségnek tűnhet, hogy drogos könyvekkel példázok és abba öntöm át világfájdalmam. Nálam a drogok másokon keresztül kerülnek a képbe. Az emberek akiket soha nem fogok megérteni.

Fura dolog lehet függőtől függni, nekem mégis sikerült. Még akkor is amikor már nem volt ott mert talált más drogot. És miután, így visszagondolva kiszámoltam, hogy ezt háromszor, három különböző emberrel és három különböző „droggal” is végigzongoráztam, rájöttem, hogy lehet valami nem stimmel. Nehéz ezt szavakba önteni, de itt segített leginkább a könyv. Egyszerre kezdtem megismerni az embereket a múltamból és magamat. Ahhoz, hogy meglegyen a kupánvágódás, végig kellett menni ezen az egészen. Nem azt mondom, hogy most kevésbé vagyok naiv vagy hiszékeny, mert az vagyok. Próbálok hinni abban, hogy az emberek jók és igazából nem akarnak semmi rosszat. Tényleg hinni akarok benne. Csak a könyvből rá kellett jönnöm, hogy vannak akik ezt másképp értelmezik. Egyszerűen más van a fejükben, más a minta és ezt valószínűleg soha nem fogom megérteni. Mint ahogy engem se fog soha senki megérteni. De ettől se én se mások nem vagyunk se jobbak se rosszabbak. Csak egyszerűen ilyenek. Az, hogy valaki a szemembe hazudik és mégis beszippantja a kristályokat vagy elfüstöli a gazat, az nem az én hibám. Lehet, hogy volt benne szerepem, de a nap végén mindenki a maga döntéseit hozza meg. A változás márpedig nehéz.

„Ha nem vagyok rendben belül, akkor semmi nem lesz rendben. Se most, se a jövőben.” Drognapló

A könyv olvasása közben megint visszaszippantott a sötét valahova az agyam belsejébe. Összefolyt a valóság az álmokkal. Azon kezdtem el agyalni, hogy mi lett volna ha nem vagyok ennyire naiv. Mi lett volna, ha már akkor is más vagyok, ha ismerem ezeket a dolgokat. De ezen nincs értelme filózni. Ha akkor nem vagyok ennyire naiv, akkor soha nem ismerem meg ezt a másik világot és megmaradok abban a burokban amiben mindig is voltam. Nálam a Zóna valahogy mindig csak a fejemben létezett. A normalitás határai mentén lebeg és ha kiüt rajtam a dili akkor egyszerűen kivándorolok oda. Mintha egy másik bolygó lenne amit ragacs borít be ami nem enged elszakadni. Ahogy lépsz rátapad a talpadra és visszaránt.

Nem tudom, milyen lehet drogozni, nem tudom, milyen lehet utcán aludni és nem tudom még azt a sok más dolgot sem ami a könyvben le van írva. Mégis, valahogy nekem is terápia volt ez a könyv. Egyfajta elvonó mindattól ami a múltamban volt, amivel nem tudtam mit kezdeni. Amitől nem tudtam megszabadulni, hanem mindig visszatértem hozzá mert legutóbb akkor volt jó. Végre le tudtam fejben is zárni az egész történetet Zs-vel és az összes többivel. Újraíródott a jelen és mintha valaki kicserélte volna még az egész várost is amiben élek. Minden állandóan változik, de csak ha teszel ennek érdekében.

Úgy hiszem sikerült. Most már talán nem esek vissza. Nemrég jelent meg a Foglaltház. A könyv végére teljesen meglepődtem azon, hogy a 2-es olvasatról teljesen megfeledkeztem, a 3-as is csak valahol a háttérben derengett. Mondjuk, nem is olyan mint a Drognapló. Az inkább terápia volt, ez meg terápia utáni tankönyv. Hogyan alakulhat a minta, hogyan fedezd fel az új valóságot. Mindig tanul az ember valami újat.

„Minden történet önmagát eszi meg, felzabálja magát darabonként. Először a karakterek tűnnek el, aztán a helyszín, végül a cselekmény. Legutoljára az érzések tűnnek tova.” Kubiszyn Viktor: Foglaltház

atom

A fülemben fluketál az Atombomba, az autók a budaörsin úgy jönnek szembe, mintha mind egy hatalmas csőben lennék és száguldanánk a végtelenbe. Fura lehetek így az út szélén, lehet csövesnek néznek, vagy valami otthagyott prostinak. De én csak sétálni akarok. Ha már nem bírok futni, ha már nincs biciklim, legalább valami. Vadul kaptatok a keskeny járdán.

Tesztoszteron párolog a laktanyából – bizonyára ezért ilyen magas a kerítés körülötte. Kellemesen pokoli a dizájn.

Azon gondolkodok, hogy mindig valahogy azok a könyvek fognak meg leginkább, amiket akkor olvasok amikor épp nagyon szarul vagyok bármilyen értelemben és bármilyen értelemben segítenek rajtam. Az egyik ilyen sokat szokott kavarogni a koponyámban. Hogyan lehet valaki halála után zene? Hogyan határozhatja meg a kultúra, a beidegződés, a technológia az embert? Vannak részek amiket újra és újra elolvasok, szerencsére már annyira összefirkáltam, hogy tudom mit hol kell keresni. Agyalok, agyalok, kattog az agyam, valamilyen megoldást keres. Finoman elkerülöm azokat a gondolatokat amik bőgésbe torkolnának, ezért inkább valami közepesen pozitívra fókuszálok. Nézőpontok. Hogy látom magam, hogy látnak mások. Hogy szeretném magam láttatni, mit képzelegnek rólam mások.

Igazából rájövök, hogy nem mindig gondoltam magam csúnyának, butának. Ez valahogy akkor kezdődött amikor arra kerestem az okot, hogy miért nem szeretnek, miért vagyok kívülálló. Mi lehet bennem annyira más, amiért kinevetnek, nem akarnak velem beszélni, másnak látnak. Amúgy eszembe se jutott volna, hogy a görbe orr nem szép vagy, hogy a háj annyira taszító. Jó, hát nem úgy nézek ki mint a babáim, de a baba se valós. Van orrom, szám, szemem, arcom, kezem, lábam, mi lehet itt a baj? Az iskolában rendesen tanulok, mégis kinevetnek.

Nyilván ezt lehetne mindenféleképpen ragozni, de a gyerekkoron már nem lehet változtatni. Csak néha még ma is elcsodálkozom, hogy azok a dolgok amik számomra természetesek és mondjuk eszembe se jutna, hogy az bármiképpen csúnya vagy taszító, másoknak, más beidegződésekkel annak tűnnek. Fura. Most ott tartok, hogy mindenfélékkel próbálkozom.

Kedves társadalom, mi az ami neked megfelel? Ha átformálom a szemöldököm? Eddig nem volt vele bajom, de ha neked ez kell. Ha minden egyes testrészemről eltávolítom a szőrt? Eddig nem volt vele bajom, de ha neked ez kell. Ha vadul tanulmányozom a magyar nyelv szabályait, hogy ne tűnjek műveletlennek? Eddig nem érdekeltek a magyar nyelv szabályai, de ha neked ez kell.

Konformizmus.

Az amit soha nem szerettem. Miért nem hordhatok tollakat a hajamban? Miért nem járhatok szakadt harisnyában? Miért nem lehetek olyan amilyen akarok lenni? Miért kell rámvetíteni mindenféle mintát mielőtt megismernél? Miért kell ítélkezni? Miért nem tudsz egyszerűen elfogadni ahelyett, hogy valami képzelt ideálhoz hasonlítanál? Miért nem lehetek olyan, amilyen akarok?

Mert akkor senki se fog szeretni.

Mindenki azt szereti ami megfelel a saját beidegződéseinek. Én nem tudom az enyéimet honnan szereztem vagy, hogy sikerült így összekuszálni a kábeleket, de meg kéne tanulnom együtt élni a rendszerrel. Egy olyan rendszer, ami bizonyos időközönként újraírja magát. Nyilván, megmaradnak a régi programból is részek, de teljesen váratlan dolgok is be szoktak kerülni, a környezeti hatások függvényében. Mégse tudom soha teljesen megismerni a rendszert, mintha tele lenne bogarakkal az egész.

Kihalt utcákon bolyongom, csak az autóhullám jön velem szembe. Lassan visszaérek az ismertbe, tanulni kell, nincs idő filozofálni.   

mosoly

Eltűnik az arcom.

Lassan de biztosan.

Telekenem sminkkel és eltakarom púderrel. Reggelente még friss és vidám, bár a látásom néha elhomályosul a sok szemfestéktől. Pórusaim fuldokolnak a púder alatt. Egész nap hurcolom az arcom a világon keresztül, mutogatom az embereknek, a kirakatoknak, az állott levegőnek. Nap végén, mint elhasznált maszkot letörlöm a nappali arcom és helyette magamra öltöm amit eddig elrejtettem.

Reggelente amikor felteszem az arcom, mindig más ember néz vissza rám. Kacsintok a tükörnek, ma jó nap lesz, szépre kentem magam. Esténként amikor leveszem az arcom, más ember néz rám. Fáradt. Nem érti, hogy miért kell mindig torzítani ahhoz, hogy jó legyen. Nem vagyok önmagam smink és hajfesték nélkül. Nem vagyok önmagam a sok szar nélkül amit magamra aggatok.

Erre persze csak akkor gondolok, amikor a sok szartól megjelennek a ráncok az arcomon. A festék ottmarad a pórusokban. Kell ez nekem? Minek roncsolom tovább azt, ami amúgy sem szép? Egyáltalán miért erőltetem?

A válasz mindig csak akkor jut eszembe, amikor már elmegy a kedvem összekenni az arcom. Amikor a só jobban éget mint bármelyik smink.

Ilyenkor szétfolyik az arcom. A maszk patakokban csurog le az arcomon és a helyébe olyasmi lép amit már semmi smink nem tud elrejteni – szétestem és darabjaim szertehulltak a szobában. Az arcom vörösre puffad, a kezem remeg.

Másnap megint szépre kenem magam. Rámosolygok a kirakatra és egy vicsorgó őrült néz vissza rám.

(változás)

Leszedtem az órarendem a falról. Persze ottmaradt a nyoma. Mindennek megmarad a nyoma.

Így elnézegetve csak az órákat amiken vagy ott voltam vagy nem, visszagondolva az összes eseményre ami közöttük volt... valahogy egyszerre volt sűrű és telt el rohamosan ez a fél év.

De nem csak ez a félév ami fontos. Lassan most lesz egy éve, hogy másképp kell gondolkodnom mint eddig. Lassan most lesz egy éve, hogy meg kellett változnom. Nem újévtől számítom az évet, hanem a sötétségtől.

Nem mintha előtte valami stabil lettem volna, egyenes és rendíthetetlen elvekkel (vagy talán mégis? Ki emlékszik már ilyenekre?), de azóta mintha egy képlékeny massza lenne a tudatom, a testem, a gondolkodásom, az észlelésem. Minden olyan amilyennek én csinálom meg (vagy amilyennek én megengedem, hogy legyen).

Ha már maga az érzéki percepció nem befolyásolható, a tudatom befolyásolhatja, hogy mit is látok igazából, milyen érzelmeket köt az érzékeléshez, milyen töltetűek lesznek a gondolataim.

Az egész tavaly a már megrágott csontnál kezdődött, amikor rájöttem arra amire, amikor hirtelen minden elszakadt és ismét bukfencezett egyet az élet. Csak valamiért az akkori vég olyan véglegesnek tűnt, hogy azt hittem nem lesz kiút. Eszeveszetten kerestem bármit amiben meg lehet kapaszkodni, hogy ne süllyedjek a mélybe, de mégis ott végeztem. Valahogy most is ott vagyok. Mert ha nincs meg az összes konstruktum amit magam köré emeltem, amikor az eszméim kiszállnak a fejemből (vagy épp csak könnyelműen feladom őket egy csalfa szikra kedvéért) és amikor hirtelen megint mintha elszakadna minden, akkor ismét beleesek a sötétbe.

Vajon itt maradok most már örökké? Minden bukfenc után valahogy majdnem ugyanott végzem, abban reménykedve, hogy a következő jobb lesz. Valamiért mindig el akarom nyomni a hangot a fejemben, valamiért mindig tudom előre mi lesz a vége de mégis csalfa reményekben hiszek.

Persze sejtem az okát és tudom mi van mögötte, csak a megoldást nem tudom megtalálni.

Ebben a félévben is (elvileg) tanultam. Hogy az elvetett szavaknak is van jelentősége és minden valahogy a végén visszakapcsolódik. Nincs olyan, hogy titok. Hogy a test beszéde nem tükrözi szükségszerűen az érzelmeket. Hogy újra kell értelmeznem az emberekről alkotott képem és magamba nézni, hogy igazából kivel miért vagyok milyen viszonyban. Hogy prioritásokat kell alkotni és semmi értelme olyanokért küzdeni amik csak papíron érnek valamit.

Csak remélni tudom, hogy ezek nem fognak kiszállni a fejemből.

...

A hang egyre halkabban ordít. Engem egyre kevésbé érdekel.

Néha nyilván fáj, na és? Ha már semmi se érdekel akkor már úgyis mindegy.

Ha nekem se megy, akkor semmi értelme a másiktól elvárni... legfeljebb szenvedünk mindketten a semmiért.

Néha olyan jó azokat a történeteket olvasni, ahol megvalósul az, ami után vágyik az ember. Egység és harmónia. Teljes egyesülés, eggyéválás és béke. Az ideális cél. És ha távolinak tűnik, akkor csak egyre sötétebb az odavezető út.

De mi van, ha nincs odavezető út? A cél egyre távolodik és csak egyre sötétebb lesz, elmosódik az egész és elveszek. Tényleg ez lenne a cél? Lehet, hogy valami mást kell keresnem, valamit ami jobban illik hozzám. Vagy lehet rosszul értelmeztem az egészet, lehet, hogy igazából mindegy mi történik, az egész úgyis csak mese. Nincs olyan, nem létezik.

És ha mégis?

Nem.

Nem.

Nem.

Nem.

Mert ha mégis, akkor egyre rosszabb a tudat, hogy nem tudom megtalálni.

Nyafoghatok itt még évekig. De semmi értelme.

Becsukom a szemem, nem gondolok semmire és hagyom, hogy egy rakás impulzus vezessen, mindegy hova, mindegy kivel.

Ha mindenki ezt csinálja, miért ne tudnám én is?

Remélem egyszer csak eltűnök.  

Az élet problémái

Azt hittem, talán, végre lehet megint. De rájöttem, hogy nem.

Azt hittem, hogy esetleg most. De rájöttem, hogy nem.

Amikor meg már kezdtem aggódni, hogy talán most végre kiöltem a sok bamba fantáziát magamból, kiderült, hogy az a kívánatos. Mert nyilván sokkal praktikusabb ha az ember nem gondolkodik és egyszerűen hagyja magát, majd lesz valami. Csakhogy közbe a hang a fejemben végig sikoltozik, hogy hagyjam már abba ezt az őrültséget.

Nekem miért nem sikerül soha? Miért mindig mások azok, akiknek megy? Vagy már ez is önzőség és irigység?

Valahogy elsodródik mellettem minden és én ott kullogok a periférián. De jó nektek. Elment? Áh ne aggódj, majdcsak visszajön. Addig itt vagyok neked én, majd elleszünk.

Azt hittem a testnek van valami köze a lélekhez. De rájöttem, hogy nem.

Nem is tudom miért nem tudom egyszerűen levetkőzni magamról a régimódi felfogásaimat.

Minden olyan egyszerű lenne ha el tudnám magam engedni és belesüllyednék a nagy fekete semmibe, ahol üresen tekeregnek az ösztönök meg a vágyak.

Béke.

jegyzet

A kulacsomban lassan de biztosan új élet fejlődik ki. Sajnos meg kell majd gyilkolnom, mégiscsak kelleni fog még nekem az a kulacs.

Az emberek alapvetően furák. Ezt számtalanszor mondtam és számtalanszor fogom még írni, mondani, gondolni, érezni, bármi. Az érem másik oldala persze, hogy én nem tudom felfogni őket. Ezen kívül még persze az a lehetőség is fennáll, hogy ők se értik magukat. Vagy rossz szimbólumrendszert használunk.

Miért is gondolok ilyen megdöbbentő baromságokat? Alapvetően azért, mert verbális, vagyis szimbolikus elméleti szinten meg szoktam érteni az embereket, felfogom és feldolgozom a mondanivalójukat, de amikor a tettekre kerül sor, vagy csak az elmélet gyakorlati megvalósítására, akkor valahogy elcsúsznak a dolgok. Egyszerűen nem tudom felfogni.

Még az is lehetséges, hogy nem elég, hogy félrecsúszunk a szimbólumrendszeren és mindenki mást ért a dolgok alatt, hanem alapvetően senki se a valódi énjét prezentálja, hanem azt a képet amit ő lát magáról vagy láttatni szeretne magáról. Az élet problémái. Amiken amúgy nem tudom egyáltalán érdemes e gondolkodni mert, bármilyen meglepő „valami úgyis lesz” filozófia alapján a dolgok kibontakozása elkerülhetetlen, legfeljebb az irány határozható meg. Akkor meg minek az egész szarakodás?

Alapvetően én sem tudom. Bármennyire is megfigyelem, elemzem azokat a csodás embereket (mert én nem vagyok az, én én vagyok, a rendszer kívülállója, nyilván), mindig meglepnek olyan dolgokkal amiket sose gondoltam volna. Vagy gondoltam csak nem akartam elhinni.

Lehet, hogy másoknak én is ilyen vagyok? Gondolnak valamit rólam, de alapvetően nem az vagyok, vagy nem azt cselekszem ami szerintük a legvalószínűbb lenne a mint alapján? Ezt sose fogom megtudni.  

Lethal Dose reloaded

Kiskoromban volt egy fantáziám amit elalvás előtt szövögettem tovább minden este. Arról szólt, hogy a hősnő minden alkalommal amikor megmenti a világot egyben meg is hal majd egy hatalmas és végeláthatatlan folyosón áthaladva kiválaszt egy helyet ahol a leginkább szükség van rá és ott születik újra.

Néha már unom, hogy lassan minden nyáron nekem is újra fel kell magam találni, új embert építeni abból ami megmaradt. Néha már azt se tudom, hogy normális vagyok-e (valószínűleg nem). Az idén azonban más volt a helyzet. Rá kellett jönnöm, hogy azok a dolgok amiket eddig személyiségem jó részeinek tekintettem ebben a "mai világban" nem az erény és jóság, hanem inkább a gyengeség és a naivitás jelei. Hát ezt is megtanultam. Az egész talán februárban kezdődött, amikor összedőlt a világ, majd márciusban folytatódott amikor Zs minden esetre még jól beledöngölte a szarba. Áprilisban valahol az agyam sötétjében húzódtam meg, mert már alig emlékszem valamire, összefolyt az egész. Majd végül eljött az ideje, hogy kidobjam a sok kacatot a kukába, lehámozzam a többrétegnyi szemetet magamról és új ötleteket, eszméket keressek. Eleinte nehéz volt, mert utáltam az országot, a várost, az embereket, a nyelvet és az egész hazug hústömeget ami körülvett.

Valamikor akkortájt jelentették be, hogy megszűnik az LD50, aminek őszintén örültem, mert ha nincs az oldal akkor nem ismerem meg azt az embert akit minél előbb el akarok felejteni, ha nincs az oldal akkor nem látom, hogy dől össze az egész, ha nincs az oldal akkor én is más vagyok. Olvastam a hőbörgő, köszönő, elkeseredett posztokat, de közbe teljesen más járt a fejemben. Ha megszűnik az oldal talán én is felszabadulok az átok alól (nem így lett). Nem voltam "aktív tag", nem érdekelt a fórum, úgyse nagyon tudtam mit hozzászólni, egy dolog viszont érdekelt: az emberek. Mert nem értem őket és ha elég sokfélét elemzek, látok, ismerek akkor talán közelebb kerülök az igazsághoz, hogy milyen is a homo sapiens (nem így lett).

KÖNYV 1.

Valamikor akkortájt jelentették be, hogy megjelenik Damage könyve (ki a franc az a Damage és mi a csoda ez a könyv?) Akkor már ott tartottam, hogy bármi van, mindenre igent mondok, minden új dolog érdekel, így hát elmentem a miniboltba és kiköhögtem a pénzt. Nem szoktam magyar írókat olvasni, "kortárs" mű pedig soha nem volt a kezemben (ennek is megvan az oka). 400 oldal, mikor fogom én ezt elolvasni, szakdogát kell írni, nincs időm. Felváltva, egyidejűleg olvastam a könyvet, írtam a szakdogát meg idegösszeomoltam - true multitasking. Buszon, metrón, koliban, séta közben, előadás alatt, szünetben, ebéd közben, alvás előtt, alvás közbe, Margitszigeten, Hajógyárin, padon, fűben, betonon, esőben. Megszenvedtem a kacskaringós magyar nyelvvel meg a nyakatekert szöveggel, a felét nem értettem, mire utal, mit akar ez most, wtf? meg kérdőjel minden ötödik oldalon, telefirkálva, felkiáltójelekkel, a lényeg bekarikázva, kommentek oldalt meg rajzok amikor már nekem is elgurult az agyam. Meséltem a koliban a könyvről, nem értették. Meséltem az egyetemen a könyvről, nem értették. Talán én se értettem? Mindegy, a dervispogó azóta közhasznú kifejezés lett.

Volt a könyvben csomó amivel nem értettem egyet, amit nem hittem el, vagy nem akartam elhinni. Ilyen nincs, ez nem lehet. Vagy talán mégis. Ennek utána kell nézni. Mik ezek a zenék meg filmek, hol éltem én eddig? A fejemben, nyilván. Azóta valamennyire pótoltam a dolgokat, DE, rájöttem, hogy istenments, hogy ezt mind magamba szívjam. Mint a Bene Gesserit mantrában, engedem, hogy áthaladjon rajtam, a végén megnézem merre ment, a maradék már csak én vagyok (elvileg). Valami ilyesmit mond maga a guru a könyv 387. oldalán található életvezetési tanácsok 30. pontjában:

"Mindenből tanulhatsz valamit, mindenki taníthat valamit, mindent kérdésekkel, gyanúval, derűvel kell szétbombázni, hogy megfejtsd a lényeget. A neked kifejezetten nem tetsző dolgokból is lehet mit tanulni. Még akkor is, ha azt, hogy soha többet."

Magát a könyvet nem tudom leírni, elemezni, valahogy olyan mint a Biblia, bármelyik oldalon kinyitod, ráböksz valamelyik sorra akkor vagy valami olyan dolgot találsz ami releváns a mostani helyzetedre és jósolsz magadnak, érzed ahogy áthat a sámáni energia és tettrekészség vagy valami teljesen érthetetlen dolgot olvasol ami (ha nem tudsz belemagyarázni semmi ezoterikusat) kilök az épp aktuális szarkupacból azzal, hogy "miazistennyilaez?". Pl 120. oldal: "Hasonlót már szabadalmaztattak 1997-ben is az Interval Research Corporationnél (ha lenne pénzem, én is szabadalmaztatnék gondolatra alakváltó, profi tőzsdespekulátor robotkurvát), aztán az RPI dobta az újabb ötletet akkor, amikor a vécépapírt is karbonszálas nanocsövekből akarta legyártani a globális inventortengely: legyen egy nanocsövekkel teleszőtt polimerkártya, azt csúsztassuk be a hám alá (nem haladtunk sehová öt év alatt, oké), rúddácsavarva csúsztatjuk be egy apró vágáson keresztül, aztán azt bőr alatt kihajtjuk, rákötöm a véráramra, működtesse az áramlás a képernyőt, mégiscsak haladtunk." Persze, lehet filózni, hogy jaj az emberiség, jaj a technológia, jaj a haladás, jaj az emberek, jaj a jövő, jaj a stb. Mindenkinek kedve és beállítottsága szerint.

Azt terveztem, hogy megint elolvasom a könyvet a közeljövőben, akkor talán átfogóbb véleményt tudok róla formálni, mert az első olvasás inkább egy maratoni vizsgafelkészülésnek felelt meg, próbáltam minél többet magamba szívni lehetőleg úgy, hogy a régi anyagokat kilökjem a fejemből (nem sikerült). Nem tudom, hogy valaha megint lesz-e időm újból nekikezdeni, belemerülni ebbe az egész kavalkádba. Annyi könyvet kell még elolvasni, annyi mindent kell még feldolgozni, amit tudtam, magamba szívtam, ami elpárolgott annak talán jobb is úgy. Azt tudom, hogy a saját példányomat nem adom senkinek. Nem azért mert nem szoktam kölcsönadni a könyveim (itt jegyzem meg, akinél már évek óta rohadnak a könyveim annak illene visszahozni valamikor), hanem mert annyira tele van írva, annyi saját gondolatot fűztem hozzá, hogy attól félek ha odaadom valakinek az túlságosan belelátna a fejembe (nem mintha bárkit is érdekelne, nem mintha most nem és nem mintha ezt értené valaki, de paranoia).

ZENE

A könyvvel egy időben jelent meg 9th Acid Bath nevezetű száma/mixe/mittommije amit akkor letöltöttem és azóta rohadt a hard discen. Azóta lett még egy mix, azt is letöltöttem, rohasztottam (a többi, még last.fm-ről letöltött számmal együtt).

De miért is? A válasz nagyon egyszerű és praktikus: nem fért rá az mp3 lejátszómra. Laptopon meghallgatva meg úgyis csak fura putyogásnak tűnt az egész, szóval mindegy.

Időközben átrendeződtek a molekulák az agyamban és másképp kezdtem észlelni a zenét (igen, ez most fura). De tényleg fura volt, egyik nap még teljesen hidegen hagyott a goa meg az elektronikus putyogás meg anyámkínja, jó, ok meghallgatom, kicsit tetszik is, de hát nincs szöveg, ennyi. Ez egész addig volt így míg egy szép este nem támadt az az ötletem, hogy lázasan, kialvatlanul, halódva zenét hallgassak az ágyban (asszem Infected Mushroom lehetett). Mintha valaki még egy fület tett volna a fülembe, hogy olyanokat halljak amiket addig nem.

Itt tér vissza a képbe az Acid Bath, aminek nagyon gyorsan sikerült végül helyet teremteni a lejátszón (bye bye My Dying Bride) és ott napokig ment repeatben amíg teljesen bele nem zsongtam valami hipnotikus transzba. Nem tudtam, hogy zenével lehet ilyet. Szó szerint, éjjel nappal ez ment. Olyan ez mint egy álombeli utazás, először fura kórus énekel majd jön az ismétlődő ritmus meg a fura hangok körülötte, közbe már nem azt látod ami körülötted van hanem színes geometrikus alakokat meg ezüstmezőket, a magas süvítő hangoknál megváltozik a kép, minden megfordul, a feje tetejére áll és ahogy ezek a hangok egyre gyakoribbak úgy gyorsul fel az egész kaleidoszkóppá míg egyszerre vissza nem tér a kórus és minden egy új dimenzióba lép át. Megint változik minden, olyan mint egy gyors szívverés amíg magával nem ragad az egész és leginkább vadul rángatóznál valamelyik buliban vagy az erdő szélén.

Tényleg új volt nekem ez a zene.

Azóta nyilván meghallgattam a többit is, de leginkább ez meg a Red Clouds Over Angel Station maradt meg bennem. Utóbbi főleg azért, mert arra szoktam gyalogolni a városba. Majdnem olyan hosszú mint amennyi idő kell, hogy eljussak a kis falubéli házunkból a civilizációba ha közbe nem kergetnek meg a vérmókusok az aknamezőről.

El se tudom képzelni, hogy ezeket a számokat külön-külön is lehetne hallgatni, egyszerűen olyanok az átmenetek, úgy van összerakva az egész, hogy az egyik a másik nélkül talán nem is működne, csak így teljes.

Most lép a képbe megint az LD50, mert hát miért is ne. Posthumous kezdtem végül sajnálni, mert valahogy most esett le, hogy milyen jó is volt ez (eltekintve a személyes agysorvadástól). Kezdtem átlapozni a fórumokat zenéket keresve meg az emberek adatlapjait kutatni, hátha találok valami újat, hátha rájövök mi az istennyila ez a zene ami itt megy a fejemben már egy hónapja (mert eddig annyira transzban voltam, hogy meg se néztem igazából mi is az amit hallgatok), meg mi ez az egész egyáltalán. Kik hallgatnak ilyet, van ilyen máshol is, mi van az egész mögött? Annyira nem lettem okosabb, de azért remélem, hogy 9th még nem törli egy ideig a profiljából a zenelistát mert még nem értem a végére.

KÖNYV 2.

Amióta emberekkel van dolgom (ah), azóta érdekel, hogy mit is csinálnak ezek az emberek amikor nem azt csinálják amit gondolom, hogy szoktak. Pl. mivel foglalkozik egy tanár amikor nem tanít, mivel töltik az idejüket a filmesek. Nem annyira maguk az emberek érdekelnek (elnézést), hanem inkább a minta. Van-e összefüggés, létezik-e valami általános gondolatalakzat ami x csoportra jellemző, stb. Miután visszajöttem életem első Night of Terror bulijából majdnem első dolgom az volt, hogy (reggel fél hatkor) megnézzem, mivel is foglalkoznak amúgy a kábelfejűek és társaik (amúgy táncsuliba, szakközépbe, ritkábban egyetemre járnak vagy dolgoznak vagy épp szüleiken élősködnek - dankeschön facebook). Ugyanígy érdekelt, hogy mivel is foglalkoznak az "eldések", de nem a langyoskukac fajta hanem inkább az úgymond konzekvens emberek. Nehéz lett volna nem felfigyelni Ninive-re, főleg miután valahogy eljutott hozzám az infó, hogy írt egy könyvet (könyvekre mindig kapó vagyok), ami mint kiderült csak az Írók boltjában kapható. Majd valamikor elmegyek és megveszem. Majd holnap. Majd. Ez talán még valamikor tavaly lehetett.

Tegnap egy napra mentem Pestre, saját diplomaosztómra, de előtte még elszaladtam az Oktogonra megvenni az Eggyétörve c. könyvet, mert hát mikor ha most nem. Az úton hazafelé bele is kezdtem, de rájöttem, hogy ez olyan könyv amit ki kell spórolni, adagolni kell mert ennyi van és nincs több (sanyarú sors, hogy csak 89 oldal az egész). Ráadásul nagyon könnyen szívódik fel, mire felnézel már a felén túl vagy és azt se tudod mi történt veled. Az egész olyan mint egy tudatfolyam, szinte érzed ahogy felveszed más bőrét és az ő szemén keresztül látod a dolgokat, valahogy egyszerre leegyszerűsödnek és összekuszálódnak a dolgok - mint ahogy az a két drótból álló fülhallgató is úgy össze tud gabalyodni, hogy fél óra mire az ember szétszedi.

A leginkább talán a „Szörnyek az ágy alatt” fejezet (?) fogott meg. Mikor hasonlókat ecseteltem másoknak nem érették, mit is akarok ezzel mondani, mi az a „ragacs amit mindenki maga után húz”, de talán ha a kezükbe nyomom ezt a könyvet akkor megértik. Vagy nem. Nem tudom ezt a könyvet meg lehet e egyáltalán érteni vagy csak feldolgozni lehet. Mindenki másképp, ki mit fog fel. Úgysincs semmire igazán jó válasz, jó megoldás, semmi. Senki se láthat bele az író fejébe, csak a sajátján keresztül szűrheti át azt ami le van írva.

„Mindent kihajítok. Valahogy magamat is kihajítanám. Az agyamat. Mert hiába dobok ki mindent, ott maradnak a fejemben. Az arcok, a pózok, a mosolyok, a múlt.” (58. oldal)

Nemrég értem a könyv végére, és még én se tudom, mi történt. De ha nem lett volna, akkor én se ülnék itt posztot írva.

-

Ez az új reinkarnáció és visszatekintve talán nem lennék itt LD50 nélkül. Nem kellett volna csalódnom, nem kellett volna magamat újraéleszteni. De ha mindez nem lett volna, akkor talán nem fedezem fel Damage könyvét, nem kapom meg azt a sok infót és más szemszöget amikre addig vak voltam. Lehet sose jut eszembe komolyabban belehallgatni 9th mixeibe, felfedezni ezt a teljesen új világot. Ninive könyvét is ki tudja mikor olvastam volna végül el és csak egy érdekes frizurájú user marad meg bennem és nem egy könyv ami továbblendített a holtponton.
Nem direkt/tudatosan csináltam, de így visszatekintve érdekes, hogy egy sima weboldal mennyire befolyásolja az ember életét, akár tud róla, akár nem. Minden esetre remélem, hogy ezzel végre lezártam ezt a fejezetet. 

Direkt ilyen hosszú a poszt, hátha nem olvassa el senki.

Ahogy lassan párologtak a Moksha szavai, ma három Buddhát láttam.

Az egyik a gyorsulás és a ritmus világában utazott a semmiből a nagyobb semmibe a metróalagút sötétjében.

A másik a lépcsőn ült, haját becserélte könyörgésre és a semmibe meredt.

A harmadik nyíltan vállalta, hogy ismeri az Útat, de csak a sötétséget mutatta a világ felé.