subota, 2. rujna 2017.

Az elveszett... valami nyomában

Lassan, de biztosan közeledek a 28 felé. Az már majdnem 30.
Ideje körbenézni, hogy hol vagyok és hova megyek. Hova akartam eljutni?
Nem ide.
Még mindig bennem van a vágy, hogy író legyek. Újságíró. Regényíró.
Tavaly még úgy éreztem, van esélyem. Író lesz belőlem, eladom a gondolataim apróért. Talán újságíró és lehettem volna. Az egyetemen a tanárok láttak bennem potenciált és én is azt éreztem, hogy van bennem valami.
Nem lett belőle semmi. Megint elnyomtam mindent. Munka, elhibázott kapcsolat, kilátástalanság, fejlődés, fáradtság. Nem írtam semmit. Talán jobb is.
Építem magam, a karrierem. Fogalmam sincs, hogy mit akarok.
Menjek Németországba és tanuljak pszichológiát?
Menjek Londonba és keressek valami jól fizető munkát?
Menjek egy teljesen random országba és próbáljak szerencsét?

Egyet azonban tudok biztosan. Túl sok időt töltöttem Magyarországon. Lassan tíz év. Lehettem volna máshol is. Úgy érzem, elhibáztam.
Belesüppedtem a mindennapokba, a fásultságba.

Jövőre költözöm. Kevesebb, mint egy évem van kitalálni, hogy hova és, mit csinálok ott. Megint hátra kell hagynom egy csomó embert, akiket szeretek, akikkel nap, mint nap beszélgetek.

Évente, kétévente megpróbálom lerázni a múltat, a fásultságot, a rossz döntéseket. Most lesz lassan egy éve, hogy vadul rázom, mégis ragad a sok szemét. Keresem a gyökerét, hol van a kapcsoló, ami beragadt.

Már nem dörömbölök az ajtókon. Kinyitom és benézek. Néha sokáig nézelődőm, mielőtt becsuknám.

Jó lesz ez, fasza lesz ez.

Nema komentara:

Objavi komentar