napsütés

Valamiért mindig azt hiszem, hogy másoknak jobb, mások erősebbek, értelmesebbek, ügyesebbek. Valamiért gyakran rá kell jönnöm arra, hogy ez nem így van és az emberek még az eszméknél is törékenyebbek.

Tanultam, mindenkitől tanulok. Untatnak az olyan emberek, olyan beszélgetések amikből és akiktől nem tudok tanulni. Kicsit úgy tűnik, mintha kihasználnám őket. Nem tudom, hogy ez helyénvaló e, de valahol talán egybefügg az egész. Talán ők is tanulnak tőlem - talán azt, hogy milyennek nem kéne lenni.

Megint kavarognak az érzéseim. Megint fura érzések, de nem a szokásos. Mintha magamat látnám kívülről, tudom, hogy mit szabad és mit nem szabad, mégis néha belegabalyodok. Valótlan képeket alkotok új emberekről. Ők biztos tudják a titok nyitját, ők biztos átlátják a rendszert. Szinte fel sem merül bennem, hogy ők is olyan elveszettek mint én, hogy ők se találják a helyüket és belebotlanak saját magukba. Mintha mélyebb értelmet látnék olyan helyekre ahol nincs.

Azt hittem erős és meg tud birkózni bármivel. Erre szétesik. Összetört a buborék. A sok szóbuborék és csendbuborék elszállt a meleg levegőbe.

De nem ő az első. Valamiért abban a hitben élek/éltem (?), hogy olyan aki már legalább részlegesen megtalálta a helyes utat nem tud szétesni, széttörni, hanem meg tud birkózni bármilyen problémával. Mégis szétesnek az olyan emberek akiket erősnek hittem. Akkor hol lakozik egyáltalán az erő? A felfedezés? A tudás? Egyáltalán létezik valahol?

Napsütés szerint az egész olyan mint egy hullámvasút, egyszer fent egyszer lent. Szerinte nincs végpont, lineáris fejlődés. Azt elfelejtettem tőle megkérdezni, hogy akkor mi is a vége ennek az egésznek. Ha véget ér a ciklus akkor egyszerűen vége és indulhat újból?
Viszont, hogyha van egy állandó aláfestő stabilitás, akkor hogyan lehet valaki maga alatt? Rosszkedvű? Nem kéne állandóan vigyorogni mint a szendeszemű buddhisták?

Valamiért az elmúlt napokban hajlamos vagyok séta közben tejbetökként vigyorogni, megmagyarázhatatlan okokból. Sétálok és süt a nap, fúj a szél, valamiért elönt a boldogság. Szinte úgy érzem, hogy élek. Nem tudom mi folyik a fejemben. Hiányzik Napsütés, a zöld fény az éjszakában. Álmatag és fura mint egy földönkívüli, mégis olyan mintha a fejemből olvasna. Nem tudom megérteni, nem is akarom.
Az emberek talán nem is azért vannak, hogy megértsék őket. Interakció és reakció, fejlődés a semmibe, hatások és benyomások, az egész egy nagy fura katyvasz.