A kulacsomban lassan de
biztosan új élet fejlődik ki. Sajnos meg kell majd gyilkolnom,
mégiscsak kelleni fog még nekem az a kulacs.
Az emberek alapvetően
furák. Ezt számtalanszor mondtam és számtalanszor fogom még
írni, mondani, gondolni, érezni, bármi. Az érem másik oldala
persze, hogy én nem tudom felfogni őket. Ezen kívül még persze
az a lehetőség is fennáll, hogy ők se értik magukat. Vagy rossz
szimbólumrendszert használunk.
Miért is gondolok ilyen
megdöbbentő baromságokat? Alapvetően azért, mert verbális,
vagyis szimbolikus elméleti szinten meg szoktam érteni az
embereket, felfogom és feldolgozom a mondanivalójukat, de amikor a
tettekre kerül sor, vagy csak az elmélet gyakorlati
megvalósítására, akkor valahogy elcsúsznak a dolgok. Egyszerűen
nem tudom felfogni.
Még az is lehetséges,
hogy nem elég, hogy félrecsúszunk a szimbólumrendszeren és
mindenki mást ért a dolgok alatt, hanem alapvetően senki se a
valódi énjét prezentálja, hanem azt a képet amit ő lát magáról
vagy láttatni szeretne magáról. Az élet problémái. Amiken amúgy
nem tudom egyáltalán érdemes e gondolkodni mert, bármilyen
meglepő „valami úgyis lesz” filozófia alapján a dolgok
kibontakozása elkerülhetetlen, legfeljebb az irány határozható
meg. Akkor meg minek az egész szarakodás?
Alapvetően én sem tudom.
Bármennyire is megfigyelem, elemzem azokat a csodás embereket (mert
én nem vagyok az, én én vagyok, a rendszer kívülállója,
nyilván), mindig meglepnek olyan dolgokkal amiket sose gondoltam
volna. Vagy gondoltam csak nem akartam elhinni.
Lehet, hogy másoknak én
is ilyen vagyok? Gondolnak valamit rólam, de alapvetően nem az
vagyok, vagy nem azt cselekszem ami szerintük a legvalószínűbb
lenne a mint alapján? Ezt sose fogom megtudni.
