Az élet problémái

Azt hittem, talán, végre lehet megint. De rájöttem, hogy nem.

Azt hittem, hogy esetleg most. De rájöttem, hogy nem.

Amikor meg már kezdtem aggódni, hogy talán most végre kiöltem a sok bamba fantáziát magamból, kiderült, hogy az a kívánatos. Mert nyilván sokkal praktikusabb ha az ember nem gondolkodik és egyszerűen hagyja magát, majd lesz valami. Csakhogy közbe a hang a fejemben végig sikoltozik, hogy hagyjam már abba ezt az őrültséget.

Nekem miért nem sikerül soha? Miért mindig mások azok, akiknek megy? Vagy már ez is önzőség és irigység?

Valahogy elsodródik mellettem minden és én ott kullogok a periférián. De jó nektek. Elment? Áh ne aggódj, majdcsak visszajön. Addig itt vagyok neked én, majd elleszünk.

Azt hittem a testnek van valami köze a lélekhez. De rájöttem, hogy nem.

Nem is tudom miért nem tudom egyszerűen levetkőzni magamról a régimódi felfogásaimat.

Minden olyan egyszerű lenne ha el tudnám magam engedni és belesüllyednék a nagy fekete semmibe, ahol üresen tekeregnek az ösztönök meg a vágyak.

Béke.