...

A hang egyre halkabban ordít. Engem egyre kevésbé érdekel.

Néha nyilván fáj, na és? Ha már semmi se érdekel akkor már úgyis mindegy.

Ha nekem se megy, akkor semmi értelme a másiktól elvárni... legfeljebb szenvedünk mindketten a semmiért.

Néha olyan jó azokat a történeteket olvasni, ahol megvalósul az, ami után vágyik az ember. Egység és harmónia. Teljes egyesülés, eggyéválás és béke. Az ideális cél. És ha távolinak tűnik, akkor csak egyre sötétebb az odavezető út.

De mi van, ha nincs odavezető út? A cél egyre távolodik és csak egyre sötétebb lesz, elmosódik az egész és elveszek. Tényleg ez lenne a cél? Lehet, hogy valami mást kell keresnem, valamit ami jobban illik hozzám. Vagy lehet rosszul értelmeztem az egészet, lehet, hogy igazából mindegy mi történik, az egész úgyis csak mese. Nincs olyan, nem létezik.

És ha mégis?

Nem.

Nem.

Nem.

Nem.

Mert ha mégis, akkor egyre rosszabb a tudat, hogy nem tudom megtalálni.

Nyafoghatok itt még évekig. De semmi értelme.

Becsukom a szemem, nem gondolok semmire és hagyom, hogy egy rakás impulzus vezessen, mindegy hova, mindegy kivel.

Ha mindenki ezt csinálja, miért ne tudnám én is?

Remélem egyszer csak eltűnök.  

Az élet problémái

Azt hittem, talán, végre lehet megint. De rájöttem, hogy nem.

Azt hittem, hogy esetleg most. De rájöttem, hogy nem.

Amikor meg már kezdtem aggódni, hogy talán most végre kiöltem a sok bamba fantáziát magamból, kiderült, hogy az a kívánatos. Mert nyilván sokkal praktikusabb ha az ember nem gondolkodik és egyszerűen hagyja magát, majd lesz valami. Csakhogy közbe a hang a fejemben végig sikoltozik, hogy hagyjam már abba ezt az őrültséget.

Nekem miért nem sikerül soha? Miért mindig mások azok, akiknek megy? Vagy már ez is önzőség és irigység?

Valahogy elsodródik mellettem minden és én ott kullogok a periférián. De jó nektek. Elment? Áh ne aggódj, majdcsak visszajön. Addig itt vagyok neked én, majd elleszünk.

Azt hittem a testnek van valami köze a lélekhez. De rájöttem, hogy nem.

Nem is tudom miért nem tudom egyszerűen levetkőzni magamról a régimódi felfogásaimat.

Minden olyan egyszerű lenne ha el tudnám magam engedni és belesüllyednék a nagy fekete semmibe, ahol üresen tekeregnek az ösztönök meg a vágyak.

Béke.