Hová a picsába kéne fejlődnöm?

Az önsajnálat egy borzasztó dolog. Mégis állandóan belesüppedek. Mintha nem lenne menekvés, mintha ez jelentené azt, hogy érző ember vagyok. Ha nem sajnálom magamat, akkor nem vagyok igazi. Nem érzek. Ha nem marcangolom magam, akkor nem is fogom megismerni, hogy ki vagyok.
De az is lehet, hogy éppen ezzel a marcangolással távolodom el egyre inkább.
Vagy /talán/ ezzel állítok magam köré egy olyan falat amivel tudatosan kizárom azt aki valójában vagyok. Mert azt nem tudom elfogadni, Mert az nem jó. Mert egyszerűen elöntik a fejemet az érzések és a gondolatok és nem tudok hozzáférni a racionális részemhez. Teljesen elönt a vörös.

De még így is valahogy, valami úton módon "normálisabb" és higgadtabb vagyok a környezetemben élőknél.

Elég volt az autoanalízisből. 

Nem értem az embereket.
Aki érti őket, az hazudik.

litánia az Ürességhez

Két órámat azzal töltöttem, hogy azt hallgattam xy milyen tökéletes és megismételhetetlen volt. A Nagy Ő. Soha vissza nem térő személyiség, megismételhetetlen kapcsolat.
Gyönyörű és okos, lelke fénye beragyogta az éjszakát. Nem ez az első, hogy ilyen monológot hallgattam. És bármennyire segíteni akarok és barmennyire átérzem...

Ilyenkor mindig elszomorodok.
Miért mindig én vagyok az, akinek ezt kell végighallgatnia? Miért mindig én vagyok az anya, a nővér, a legjobb barátnő? Miért vagyok mindig csak második választás. Könnyen lecserélhető, gyenge és felejteni való. Nem lehetek okos, gyönyörű, megismételhetetlen? Miért mindig nekem kell elsüppednem az önsajnálatban? Mindig ugyanaz ismétlődik, évről évre, napról napra. Ugyanazok a történetek, más emberek

Hagyom magam, mindig hagyom magam. Én vagyok a fal amire hányják a borsót. Én vagyok az edény amibe öntik a lelküket. Élettelen, semmiség. Ha betöltötte a funkciót könnyen eldobható, hisz kinek kell már?

Fél- és részmegoldások, csak mert még mindig nem tudom megismerni az embereket. Nem értem őket. Vannak, de felfoghatatlanok. Értem de mégse. Értem de nem akarom megérteni. Nem akarom, hogy ilyenek legyenek amilyeneknek látom őket.

Hazugok, gyengék. A szavak lebegnek a levegőben mint a szappanbuborékok. Éppolyan könnyen durranak ki az ígéretek is. Semmi értelme.

Nem értem, miért hiszek még mindig abban, hogy egyszer, valahol, valamikor meg fogom találni az igazit. Vagy ő talál meg engem. Vagy kölcsönösen. Egyre kevésbé megy, egyre kevésbé tudok reménykedni. Nincs, egyszerűen nincs olyan ember. Önző vagyok, azt szeretném hogyha szeretnének. Olyasvalaki akit én is szeretek. És nem akarok már csalódni, sírni, érezni ahogy a hideg végigvonul rajtam és csak keserűséget hagy hátra. nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem
De nem tudom elkerülni.

Nem kell több részmegoldás.
Elegem van a kompromisszumokból. Elegem van abból, hogy megelégszem azzal, hogy második vagyok.
Hallgatok a belső hangra, ha kell leírom egy papírra, hogy mindig tudjam mit mondott. Hajlamos vagyok torzítani, esélyeket adni, magamat álltatni. Hajlamos vagyok magamat és másokat túlelemezni.Sokat beszélek a semmiről és semmit a sokról.



Üresség. Átadom magam az Ürességnek és hagyom, hogy keresztülmenjen rajtam. Amikor elvonult, akkor magamba fordítom tekintetem  és megnézem mit hagyott maga után. Ami megmaradt, az vagyok én

szerelem?

a folyamat a következő:
1) enyhe érdeklődés
2) megismerés
3) szimpátia
4) annyi mindent szeretnék elmondani, de nincs idő, ritkán találkozunk, ezért a fejemben mondom el. amikor találkozunk akkor mindent egyszerre akarok elmondani, minden érdekel amit mondasz és közbe elfelejtem, hogy miről is akartam veled beszélni.
5) állandóan veled dumálok vagy dumálnék ha hagynád, addig is ott vagy a fejemben. amikor csak rámírsz mindig mosolygok és alig várom, hogy válaszolj. amikor találkozunk le se lehet vakarni a vigyort a fejemről, minden érintésed ezer szikra és ha tehetném sose mennék haza
6) kétségbeesés
7) internet stalking
8) esélyem sincs
9) úgyse akarsz tőlem semmit
10) tompa érzés a mellkasomban, fázom.
11) nem válaszolsz
12) nem látlak
13) egyáltalán mint gondoltam, mit képzeltem. keresselek? nem lesz az túl tolakodó?
14) semmi értelme

repeat [1]

napsütés

Valamiért mindig azt hiszem, hogy másoknak jobb, mások erősebbek, értelmesebbek, ügyesebbek. Valamiért gyakran rá kell jönnöm arra, hogy ez nem így van és az emberek még az eszméknél is törékenyebbek.

Tanultam, mindenkitől tanulok. Untatnak az olyan emberek, olyan beszélgetések amikből és akiktől nem tudok tanulni. Kicsit úgy tűnik, mintha kihasználnám őket. Nem tudom, hogy ez helyénvaló e, de valahol talán egybefügg az egész. Talán ők is tanulnak tőlem - talán azt, hogy milyennek nem kéne lenni.

Megint kavarognak az érzéseim. Megint fura érzések, de nem a szokásos. Mintha magamat látnám kívülről, tudom, hogy mit szabad és mit nem szabad, mégis néha belegabalyodok. Valótlan képeket alkotok új emberekről. Ők biztos tudják a titok nyitját, ők biztos átlátják a rendszert. Szinte fel sem merül bennem, hogy ők is olyan elveszettek mint én, hogy ők se találják a helyüket és belebotlanak saját magukba. Mintha mélyebb értelmet látnék olyan helyekre ahol nincs.

Azt hittem erős és meg tud birkózni bármivel. Erre szétesik. Összetört a buborék. A sok szóbuborék és csendbuborék elszállt a meleg levegőbe.

De nem ő az első. Valamiért abban a hitben élek/éltem (?), hogy olyan aki már legalább részlegesen megtalálta a helyes utat nem tud szétesni, széttörni, hanem meg tud birkózni bármilyen problémával. Mégis szétesnek az olyan emberek akiket erősnek hittem. Akkor hol lakozik egyáltalán az erő? A felfedezés? A tudás? Egyáltalán létezik valahol?

Napsütés szerint az egész olyan mint egy hullámvasút, egyszer fent egyszer lent. Szerinte nincs végpont, lineáris fejlődés. Azt elfelejtettem tőle megkérdezni, hogy akkor mi is a vége ennek az egésznek. Ha véget ér a ciklus akkor egyszerűen vége és indulhat újból?
Viszont, hogyha van egy állandó aláfestő stabilitás, akkor hogyan lehet valaki maga alatt? Rosszkedvű? Nem kéne állandóan vigyorogni mint a szendeszemű buddhisták?

Valamiért az elmúlt napokban hajlamos vagyok séta közben tejbetökként vigyorogni, megmagyarázhatatlan okokból. Sétálok és süt a nap, fúj a szél, valamiért elönt a boldogság. Szinte úgy érzem, hogy élek. Nem tudom mi folyik a fejemben. Hiányzik Napsütés, a zöld fény az éjszakában. Álmatag és fura mint egy földönkívüli, mégis olyan mintha a fejemből olvasna. Nem tudom megérteni, nem is akarom.
Az emberek talán nem is azért vannak, hogy megértsék őket. Interakció és reakció, fejlődés a semmibe, hatások és benyomások, az egész egy nagy fura katyvasz.