Naiv bölcsészek és narkósok

Nemjó visszalapozni a blogot. Leginkább akkor rossz ötlet, amikor szar kedvem van. De akkor a legjobb, mert akkor csap arcon az összes régi szép emlék. Egy éve írtam arról, hogy újraíródott az agyam. Megváltozott minden és bukfencezett a valóság. Furcsa visszagondolni régi önmagamra, még furcsább belegondolni abba, hogy egyes könyvek, gondolatok, hogyan kavarták meg az addigi gondolataim. Mintha kicseréltek volna és a helyemben most egy teljesen más ember van. Valaki, aki állandóan változik és ha észreveszi, hogy túlságosan megrögzül valamiben, akkor változtat, mert még annyi lehetőség van. Nem tudom, hogy ez jó-e vagy sem, most itt tartok. Normálisabb pillanataimban megtanultam elfogadni a kattjaim.

„Leállni olyan, mint újjászületni. Muszáj. Új emberré kell válnod. A világ ugyanaz marad. Te változz meg. A helyzetek ugyanazok lesznek, az emberek ugyanazok, a hazugságok ugyanazok. Változtass a perspektíván. Változtass az élességen. Élj máshogy. Tanulj meg élni. Tanulj meg szeretni. Válaszd önmagad. Válaszd az örök életet. Válaszd Istent.” Kubiszyn Viktor: Drognapló

Minden évben felírom, hogy miket olvastam és kiírom a kedvenc idézeteket. Vannak könyvek amikről egyből megfeledkezem, vannak amik annyira kupánvágnak, hogy még sokáig velem maradnak. A Drognapló is egy ilyen. Valószínű, hogy meg nem tudnám mondani, hogy pontosan miről szól, hogy hívták a szereplőket, mi a cselekménye, stb. A jó könyvek olyanok mint a terápia, olvasás közben rájössz dolgokra és próbálod belevinni az életedbe. A Drognapló esetében valahogy sikerült egyszerre minimum három szinten olvasni a könyvet:

1. Próbáltam megérteni, hogy min ment keresztül az író.
2. Próbáltam megérteni, hogy min ment keresztül Zs.
3. Próbáltam megérteni, hogy min mentem keresztül az elmúlt években.

Minden esetre fura élmény volt. Mintha valaki felnyitotta volna a szemem és megmutatta volna ami eddig a homályban volt és nem akartam látni. Nem akartam felismerni a mintát és nem akartam emlékezni a régi érzésekre, mégis visszajöttek. Visszajött a sötét és a ragacs.

Félreértés ne essék, nálam a ragacs nem a drogok. Naivitásom olyan szintű, hogy még egy cigarettát sem szívtam el soha életemben. Így kicsit álszentségnek tűnhet, hogy drogos könyvekkel példázok és abba öntöm át világfájdalmam. Nálam a drogok másokon keresztül kerülnek a képbe. Az emberek akiket soha nem fogok megérteni.

Fura dolog lehet függőtől függni, nekem mégis sikerült. Még akkor is amikor már nem volt ott mert talált más drogot. És miután, így visszagondolva kiszámoltam, hogy ezt háromszor, három különböző emberrel és három különböző „droggal” is végigzongoráztam, rájöttem, hogy lehet valami nem stimmel. Nehéz ezt szavakba önteni, de itt segített leginkább a könyv. Egyszerre kezdtem megismerni az embereket a múltamból és magamat. Ahhoz, hogy meglegyen a kupánvágódás, végig kellett menni ezen az egészen. Nem azt mondom, hogy most kevésbé vagyok naiv vagy hiszékeny, mert az vagyok. Próbálok hinni abban, hogy az emberek jók és igazából nem akarnak semmi rosszat. Tényleg hinni akarok benne. Csak a könyvből rá kellett jönnöm, hogy vannak akik ezt másképp értelmezik. Egyszerűen más van a fejükben, más a minta és ezt valószínűleg soha nem fogom megérteni. Mint ahogy engem se fog soha senki megérteni. De ettől se én se mások nem vagyunk se jobbak se rosszabbak. Csak egyszerűen ilyenek. Az, hogy valaki a szemembe hazudik és mégis beszippantja a kristályokat vagy elfüstöli a gazat, az nem az én hibám. Lehet, hogy volt benne szerepem, de a nap végén mindenki a maga döntéseit hozza meg. A változás márpedig nehéz.

„Ha nem vagyok rendben belül, akkor semmi nem lesz rendben. Se most, se a jövőben.” Drognapló

A könyv olvasása közben megint visszaszippantott a sötét valahova az agyam belsejébe. Összefolyt a valóság az álmokkal. Azon kezdtem el agyalni, hogy mi lett volna ha nem vagyok ennyire naiv. Mi lett volna, ha már akkor is más vagyok, ha ismerem ezeket a dolgokat. De ezen nincs értelme filózni. Ha akkor nem vagyok ennyire naiv, akkor soha nem ismerem meg ezt a másik világot és megmaradok abban a burokban amiben mindig is voltam. Nálam a Zóna valahogy mindig csak a fejemben létezett. A normalitás határai mentén lebeg és ha kiüt rajtam a dili akkor egyszerűen kivándorolok oda. Mintha egy másik bolygó lenne amit ragacs borít be ami nem enged elszakadni. Ahogy lépsz rátapad a talpadra és visszaránt.

Nem tudom, milyen lehet drogozni, nem tudom, milyen lehet utcán aludni és nem tudom még azt a sok más dolgot sem ami a könyvben le van írva. Mégis, valahogy nekem is terápia volt ez a könyv. Egyfajta elvonó mindattól ami a múltamban volt, amivel nem tudtam mit kezdeni. Amitől nem tudtam megszabadulni, hanem mindig visszatértem hozzá mert legutóbb akkor volt jó. Végre le tudtam fejben is zárni az egész történetet Zs-vel és az összes többivel. Újraíródott a jelen és mintha valaki kicserélte volna még az egész várost is amiben élek. Minden állandóan változik, de csak ha teszel ennek érdekében.

Úgy hiszem sikerült. Most már talán nem esek vissza. Nemrég jelent meg a Foglaltház. A könyv végére teljesen meglepődtem azon, hogy a 2-es olvasatról teljesen megfeledkeztem, a 3-as is csak valahol a háttérben derengett. Mondjuk, nem is olyan mint a Drognapló. Az inkább terápia volt, ez meg terápia utáni tankönyv. Hogyan alakulhat a minta, hogyan fedezd fel az új valóságot. Mindig tanul az ember valami újat.

„Minden történet önmagát eszi meg, felzabálja magát darabonként. Először a karakterek tűnnek el, aztán a helyszín, végül a cselekmény. Legutoljára az érzések tűnnek tova.” Kubiszyn Viktor: Foglaltház