...

A hang egyre halkabban ordít. Engem egyre kevésbé érdekel.

Néha nyilván fáj, na és? Ha már semmi se érdekel akkor már úgyis mindegy.

Ha nekem se megy, akkor semmi értelme a másiktól elvárni... legfeljebb szenvedünk mindketten a semmiért.

Néha olyan jó azokat a történeteket olvasni, ahol megvalósul az, ami után vágyik az ember. Egység és harmónia. Teljes egyesülés, eggyéválás és béke. Az ideális cél. És ha távolinak tűnik, akkor csak egyre sötétebb az odavezető út.

De mi van, ha nincs odavezető út? A cél egyre távolodik és csak egyre sötétebb lesz, elmosódik az egész és elveszek. Tényleg ez lenne a cél? Lehet, hogy valami mást kell keresnem, valamit ami jobban illik hozzám. Vagy lehet rosszul értelmeztem az egészet, lehet, hogy igazából mindegy mi történik, az egész úgyis csak mese. Nincs olyan, nem létezik.

És ha mégis?

Nem.

Nem.

Nem.

Nem.

Mert ha mégis, akkor egyre rosszabb a tudat, hogy nem tudom megtalálni.

Nyafoghatok itt még évekig. De semmi értelme.

Becsukom a szemem, nem gondolok semmire és hagyom, hogy egy rakás impulzus vezessen, mindegy hova, mindegy kivel.

Ha mindenki ezt csinálja, miért ne tudnám én is?

Remélem egyszer csak eltűnök.