atom

A fülemben fluketál az Atombomba, az autók a budaörsin úgy jönnek szembe, mintha mind egy hatalmas csőben lennék és száguldanánk a végtelenbe. Fura lehetek így az út szélén, lehet csövesnek néznek, vagy valami otthagyott prostinak. De én csak sétálni akarok. Ha már nem bírok futni, ha már nincs biciklim, legalább valami. Vadul kaptatok a keskeny járdán.

Tesztoszteron párolog a laktanyából – bizonyára ezért ilyen magas a kerítés körülötte. Kellemesen pokoli a dizájn.

Azon gondolkodok, hogy mindig valahogy azok a könyvek fognak meg leginkább, amiket akkor olvasok amikor épp nagyon szarul vagyok bármilyen értelemben és bármilyen értelemben segítenek rajtam. Az egyik ilyen sokat szokott kavarogni a koponyámban. Hogyan lehet valaki halála után zene? Hogyan határozhatja meg a kultúra, a beidegződés, a technológia az embert? Vannak részek amiket újra és újra elolvasok, szerencsére már annyira összefirkáltam, hogy tudom mit hol kell keresni. Agyalok, agyalok, kattog az agyam, valamilyen megoldást keres. Finoman elkerülöm azokat a gondolatokat amik bőgésbe torkolnának, ezért inkább valami közepesen pozitívra fókuszálok. Nézőpontok. Hogy látom magam, hogy látnak mások. Hogy szeretném magam láttatni, mit képzelegnek rólam mások.

Igazából rájövök, hogy nem mindig gondoltam magam csúnyának, butának. Ez valahogy akkor kezdődött amikor arra kerestem az okot, hogy miért nem szeretnek, miért vagyok kívülálló. Mi lehet bennem annyira más, amiért kinevetnek, nem akarnak velem beszélni, másnak látnak. Amúgy eszembe se jutott volna, hogy a görbe orr nem szép vagy, hogy a háj annyira taszító. Jó, hát nem úgy nézek ki mint a babáim, de a baba se valós. Van orrom, szám, szemem, arcom, kezem, lábam, mi lehet itt a baj? Az iskolában rendesen tanulok, mégis kinevetnek.

Nyilván ezt lehetne mindenféleképpen ragozni, de a gyerekkoron már nem lehet változtatni. Csak néha még ma is elcsodálkozom, hogy azok a dolgok amik számomra természetesek és mondjuk eszembe se jutna, hogy az bármiképpen csúnya vagy taszító, másoknak, más beidegződésekkel annak tűnnek. Fura. Most ott tartok, hogy mindenfélékkel próbálkozom.

Kedves társadalom, mi az ami neked megfelel? Ha átformálom a szemöldököm? Eddig nem volt vele bajom, de ha neked ez kell. Ha minden egyes testrészemről eltávolítom a szőrt? Eddig nem volt vele bajom, de ha neked ez kell. Ha vadul tanulmányozom a magyar nyelv szabályait, hogy ne tűnjek műveletlennek? Eddig nem érdekeltek a magyar nyelv szabályai, de ha neked ez kell.

Konformizmus.

Az amit soha nem szerettem. Miért nem hordhatok tollakat a hajamban? Miért nem járhatok szakadt harisnyában? Miért nem lehetek olyan amilyen akarok lenni? Miért kell rámvetíteni mindenféle mintát mielőtt megismernél? Miért kell ítélkezni? Miért nem tudsz egyszerűen elfogadni ahelyett, hogy valami képzelt ideálhoz hasonlítanál? Miért nem lehetek olyan, amilyen akarok?

Mert akkor senki se fog szeretni.

Mindenki azt szereti ami megfelel a saját beidegződéseinek. Én nem tudom az enyéimet honnan szereztem vagy, hogy sikerült így összekuszálni a kábeleket, de meg kéne tanulnom együtt élni a rendszerrel. Egy olyan rendszer, ami bizonyos időközönként újraírja magát. Nyilván, megmaradnak a régi programból is részek, de teljesen váratlan dolgok is be szoktak kerülni, a környezeti hatások függvényében. Mégse tudom soha teljesen megismerni a rendszert, mintha tele lenne bogarakkal az egész.

Kihalt utcákon bolyongom, csak az autóhullám jön velem szembe. Lassan visszaérek az ismertbe, tanulni kell, nincs idő filozofálni.