mosoly

Eltűnik az arcom.

Lassan de biztosan.

Telekenem sminkkel és eltakarom púderrel. Reggelente még friss és vidám, bár a látásom néha elhomályosul a sok szemfestéktől. Pórusaim fuldokolnak a púder alatt. Egész nap hurcolom az arcom a világon keresztül, mutogatom az embereknek, a kirakatoknak, az állott levegőnek. Nap végén, mint elhasznált maszkot letörlöm a nappali arcom és helyette magamra öltöm amit eddig elrejtettem.

Reggelente amikor felteszem az arcom, mindig más ember néz vissza rám. Kacsintok a tükörnek, ma jó nap lesz, szépre kentem magam. Esténként amikor leveszem az arcom, más ember néz rám. Fáradt. Nem érti, hogy miért kell mindig torzítani ahhoz, hogy jó legyen. Nem vagyok önmagam smink és hajfesték nélkül. Nem vagyok önmagam a sok szar nélkül amit magamra aggatok.

Erre persze csak akkor gondolok, amikor a sok szartól megjelennek a ráncok az arcomon. A festék ottmarad a pórusokban. Kell ez nekem? Minek roncsolom tovább azt, ami amúgy sem szép? Egyáltalán miért erőltetem?

A válasz mindig csak akkor jut eszembe, amikor már elmegy a kedvem összekenni az arcom. Amikor a só jobban éget mint bármelyik smink.

Ilyenkor szétfolyik az arcom. A maszk patakokban csurog le az arcomon és a helyébe olyasmi lép amit már semmi smink nem tud elrejteni – szétestem és darabjaim szertehulltak a szobában. Az arcom vörösre puffad, a kezem remeg.

Másnap megint szépre kenem magam. Rámosolygok a kirakatra és egy vicsorgó őrült néz vissza rám.