Azt hittem, talán, végre
lehet megint. De rájöttem, hogy nem.
Azt hittem, hogy esetleg
most. De rájöttem, hogy nem.
Amikor meg már kezdtem
aggódni, hogy talán most végre kiöltem a sok bamba fantáziát
magamból, kiderült, hogy az a kívánatos. Mert nyilván sokkal
praktikusabb ha az ember nem gondolkodik és egyszerűen hagyja
magát, majd lesz valami. Csakhogy közbe a hang a fejemben végig
sikoltozik, hogy hagyjam már abba ezt az őrültséget.
Nekem miért nem sikerül
soha? Miért mindig mások azok, akiknek megy? Vagy már ez is
önzőség és irigység?
Valahogy elsodródik
mellettem minden és én ott kullogok a periférián. De jó nektek.
Elment? Áh ne aggódj, majdcsak visszajön. Addig itt vagyok neked
én, majd elleszünk.
Azt hittem a testnek van
valami köze a lélekhez. De rájöttem, hogy nem.
Nem is tudom miért nem
tudom egyszerűen levetkőzni magamról a régimódi felfogásaimat.
Minden olyan egyszerű
lenne ha el tudnám magam engedni és belesüllyednék a nagy fekete
semmibe, ahol üresen tekeregnek az ösztönök meg a vágyak.
Béke.
Nema komentara:
Objavi komentar