A hang egyre halkabban
ordít. Engem egyre kevésbé érdekel.
Néha nyilván fáj, na
és? Ha már semmi se érdekel akkor már úgyis mindegy.
Ha nekem se megy, akkor
semmi értelme a másiktól elvárni... legfeljebb szenvedünk
mindketten a semmiért.
Néha olyan jó azokat a
történeteket olvasni, ahol megvalósul az, ami után vágyik az
ember. Egység és harmónia. Teljes egyesülés, eggyéválás és
béke. Az ideális cél. És ha távolinak tűnik, akkor csak egyre
sötétebb az odavezető út.
De mi van, ha nincs
odavezető út? A cél egyre távolodik és csak egyre sötétebb
lesz, elmosódik az egész és elveszek. Tényleg ez lenne a cél?
Lehet, hogy valami mást kell keresnem, valamit ami jobban illik
hozzám. Vagy lehet rosszul értelmeztem az egészet, lehet, hogy
igazából mindegy mi történik, az egész úgyis csak mese. Nincs
olyan, nem létezik.
És ha mégis?
Nem.
Nem.
Nem.
Nem.
Mert ha mégis, akkor
egyre rosszabb a tudat, hogy nem tudom megtalálni.
Nyafoghatok itt még
évekig. De semmi értelme.
Becsukom a szemem, nem
gondolok semmire és hagyom, hogy egy rakás impulzus vezessen,
mindegy hova, mindegy kivel.
Ha mindenki ezt csinálja,
miért ne tudnám én is?
Remélem egyszer csak
eltűnök.
Nema komentara:
Objavi komentar