Kiskoromban volt egy
fantáziám amit elalvás előtt szövögettem tovább minden este.
Arról szólt, hogy a hősnő minden alkalommal amikor megmenti a
világot egyben meg is hal majd egy hatalmas és végeláthatatlan
folyosón áthaladva kiválaszt egy helyet ahol a leginkább szükség
van rá és ott születik újra.
Néha már unom, hogy
lassan minden nyáron nekem is újra fel kell magam találni, új
embert építeni abból ami megmaradt. Néha már azt se tudom, hogy
normális vagyok-e (valószínűleg nem). Az idén azonban más volt
a helyzet. Rá kellett jönnöm, hogy azok a dolgok amiket eddig
személyiségem jó részeinek tekintettem ebben a "mai
világban" nem az erény és jóság, hanem inkább a gyengeség
és a naivitás jelei. Hát ezt is megtanultam. Az egész talán
februárban kezdődött, amikor összedőlt a világ, majd márciusban
folytatódott amikor Zs minden esetre még jól beledöngölte a
szarba. Áprilisban valahol az agyam sötétjében húzódtam meg,
mert már alig emlékszem valamire, összefolyt az egész. Majd végül
eljött az ideje, hogy kidobjam a sok kacatot a kukába, lehámozzam
a többrétegnyi szemetet magamról és új ötleteket, eszméket
keressek. Eleinte nehéz volt, mert utáltam az országot, a várost,
az embereket, a nyelvet és az egész hazug hústömeget ami
körülvett.
Valamikor akkortájt
jelentették be, hogy megszűnik az LD50, aminek őszintén örültem,
mert ha nincs az oldal akkor nem ismerem meg azt az embert akit minél
előbb el akarok felejteni, ha nincs az oldal akkor nem látom, hogy
dől össze az egész, ha nincs az oldal akkor én is más vagyok.
Olvastam a hőbörgő, köszönő, elkeseredett posztokat, de közbe
teljesen más járt a fejemben. Ha megszűnik az oldal talán én is
felszabadulok az átok alól (nem így lett). Nem voltam "aktív
tag", nem érdekelt a fórum, úgyse nagyon tudtam mit
hozzászólni, egy dolog viszont érdekelt: az emberek. Mert nem
értem őket és ha elég sokfélét elemzek, látok, ismerek akkor
talán közelebb kerülök az igazsághoz, hogy milyen is a homo
sapiens (nem így lett).
KÖNYV 1.
Valamikor akkortájt
jelentették be, hogy megjelenik Damage könyve (ki a franc az a
Damage és mi a csoda ez a könyv?) Akkor már ott tartottam, hogy
bármi van, mindenre igent mondok, minden új dolog érdekel, így
hát elmentem a miniboltba és kiköhögtem a pénzt. Nem szoktam
magyar írókat olvasni, "kortárs" mű pedig soha nem volt
a kezemben (ennek is megvan az oka). 400 oldal, mikor fogom én ezt
elolvasni, szakdogát kell írni, nincs időm. Felváltva,
egyidejűleg olvastam a könyvet, írtam a szakdogát meg
idegösszeomoltam - true multitasking. Buszon, metrón, koliban,
séta közben, előadás alatt, szünetben, ebéd közben, alvás
előtt, alvás közbe, Margitszigeten, Hajógyárin, padon, fűben,
betonon, esőben. Megszenvedtem a kacskaringós magyar nyelvvel meg a
nyakatekert szöveggel, a felét nem értettem, mire utal, mit akar
ez most, wtf? meg kérdőjel minden ötödik oldalon, telefirkálva,
felkiáltójelekkel, a lényeg bekarikázva, kommentek oldalt meg
rajzok amikor már nekem is elgurult az agyam. Meséltem a koliban a
könyvről, nem értették. Meséltem az egyetemen a könyvről, nem
értették. Talán én se értettem? Mindegy, a dervispogó azóta
közhasznú kifejezés lett.
Volt a könyvben csomó
amivel nem értettem egyet, amit nem hittem el, vagy nem akartam
elhinni. Ilyen nincs, ez nem lehet. Vagy talán mégis. Ennek utána
kell nézni. Mik ezek a zenék meg filmek, hol éltem én eddig? A
fejemben, nyilván. Azóta valamennyire pótoltam a dolgokat, DE,
rájöttem, hogy istenments, hogy ezt mind magamba szívjam. Mint a
Bene Gesserit mantrában, engedem, hogy áthaladjon rajtam, a végén
megnézem merre ment, a maradék már csak én vagyok (elvileg).
Valami ilyesmit mond maga a guru a könyv 387. oldalán található
életvezetési tanácsok 30. pontjában:
"Mindenből
tanulhatsz valamit, mindenki taníthat valamit, mindent kérdésekkel,
gyanúval, derűvel kell szétbombázni, hogy megfejtsd a lényeget.
A neked kifejezetten nem tetsző dolgokból is lehet mit tanulni. Még
akkor is, ha azt, hogy soha többet."
Magát a könyvet nem
tudom leírni, elemezni, valahogy olyan mint a Biblia, bármelyik
oldalon kinyitod, ráböksz valamelyik sorra akkor vagy valami olyan
dolgot találsz ami releváns a mostani helyzetedre és jósolsz
magadnak, érzed ahogy áthat a sámáni energia és tettrekészség
vagy valami teljesen érthetetlen dolgot olvasol ami (ha nem tudsz
belemagyarázni semmi ezoterikusat) kilök az épp aktuális
szarkupacból azzal, hogy "miazistennyilaez?". Pl 120.
oldal: "Hasonlót már szabadalmaztattak 1997-ben is az Interval
Research Corporationnél (ha lenne pénzem, én is szabadalmaztatnék
gondolatra alakváltó, profi tőzsdespekulátor robotkurvát), aztán
az RPI dobta az újabb ötletet akkor, amikor a vécépapírt is
karbonszálas nanocsövekből akarta legyártani a globális
inventortengely: legyen egy nanocsövekkel teleszőtt polimerkártya,
azt csúsztassuk be a hám alá (nem haladtunk sehová öt év alatt,
oké), rúddácsavarva csúsztatjuk be egy apró vágáson keresztül,
aztán azt bőr alatt kihajtjuk, rákötöm a véráramra, működtesse
az áramlás a képernyőt, mégiscsak haladtunk." Persze, lehet
filózni, hogy jaj az emberiség, jaj a technológia, jaj a haladás,
jaj az emberek, jaj a jövő, jaj a stb. Mindenkinek kedve és
beállítottsága szerint.
Azt terveztem, hogy megint
elolvasom a könyvet a közeljövőben, akkor talán átfogóbb
véleményt tudok róla formálni, mert az első olvasás inkább egy
maratoni vizsgafelkészülésnek felelt meg, próbáltam minél
többet magamba szívni lehetőleg úgy, hogy a régi anyagokat
kilökjem a fejemből (nem sikerült). Nem tudom, hogy valaha megint
lesz-e időm újból nekikezdeni, belemerülni ebbe az egész
kavalkádba. Annyi könyvet kell még elolvasni, annyi mindent kell
még feldolgozni, amit tudtam, magamba szívtam, ami elpárolgott
annak talán jobb is úgy. Azt tudom, hogy a saját példányomat nem
adom senkinek. Nem azért mert nem szoktam kölcsönadni a könyveim
(itt jegyzem meg, akinél már évek óta rohadnak a könyveim annak
illene visszahozni valamikor), hanem mert annyira tele van írva,
annyi saját gondolatot fűztem hozzá, hogy attól félek ha odaadom
valakinek az túlságosan belelátna a fejembe (nem mintha bárkit is
érdekelne, nem mintha most nem és nem mintha ezt értené valaki,
de paranoia).
ZENE
A könyvvel egy időben
jelent meg 9th Acid Bath nevezetű száma/mixe/mittommije amit akkor
letöltöttem és azóta rohadt a hard discen. Azóta lett még egy
mix, azt is letöltöttem, rohasztottam (a többi, még last.fm-ről
letöltött számmal együtt).
De miért is? A válasz
nagyon egyszerű és praktikus: nem fért rá az mp3 lejátszómra.
Laptopon meghallgatva meg úgyis csak fura putyogásnak tűnt az
egész, szóval mindegy.
Időközben átrendeződtek
a molekulák az agyamban és másképp kezdtem észlelni a zenét
(igen, ez most fura). De tényleg fura volt, egyik nap még teljesen
hidegen hagyott a goa meg az elektronikus putyogás meg anyámkínja,
jó, ok meghallgatom, kicsit tetszik is, de hát nincs szöveg,
ennyi. Ez egész addig volt így míg egy szép este nem támadt az
az ötletem, hogy lázasan, kialvatlanul, halódva zenét hallgassak
az ágyban (asszem Infected Mushroom lehetett). Mintha valaki még
egy fület tett volna a fülembe, hogy olyanokat halljak amiket addig
nem.
Itt tér vissza a képbe
az Acid Bath, aminek nagyon gyorsan sikerült végül helyet
teremteni a lejátszón (bye bye My Dying Bride) és ott napokig ment
repeatben amíg teljesen bele nem zsongtam valami hipnotikus
transzba. Nem tudtam, hogy zenével lehet ilyet. Szó szerint, éjjel
nappal ez ment. Olyan ez mint egy álombeli utazás, először fura
kórus énekel majd jön az ismétlődő ritmus meg a fura hangok
körülötte, közbe már nem azt látod ami körülötted van hanem
színes geometrikus alakokat meg ezüstmezőket, a magas süvítő
hangoknál megváltozik a kép, minden megfordul, a feje tetejére
áll és ahogy ezek a hangok egyre gyakoribbak úgy gyorsul fel az
egész kaleidoszkóppá míg egyszerre vissza nem tér a kórus és
minden egy új dimenzióba lép át. Megint változik minden, olyan
mint egy gyors szívverés amíg magával nem ragad az egész és
leginkább vadul rángatóznál valamelyik buliban vagy az erdő
szélén.
Tényleg új volt nekem ez
a zene.
Azóta nyilván
meghallgattam a többit is, de leginkább ez meg a Red Clouds Over
Angel Station maradt meg bennem. Utóbbi főleg azért, mert arra
szoktam gyalogolni a városba. Majdnem olyan hosszú mint amennyi idő
kell, hogy eljussak a kis falubéli házunkból a civilizációba ha
közbe nem kergetnek meg a vérmókusok az aknamezőről.
El se tudom képzelni,
hogy ezeket a számokat külön-külön is lehetne hallgatni,
egyszerűen olyanok az átmenetek, úgy van összerakva az egész,
hogy az egyik a másik nélkül talán nem is működne, csak így
teljes.
Most lép a képbe megint
az LD50, mert hát miért is ne. Posthumous kezdtem végül sajnálni,
mert valahogy most esett le, hogy milyen jó is volt ez (eltekintve a
személyes agysorvadástól). Kezdtem átlapozni a fórumokat zenéket
keresve meg az emberek adatlapjait kutatni, hátha találok valami
újat, hátha rájövök mi az istennyila ez a zene ami itt megy a
fejemben már egy hónapja (mert eddig annyira transzban voltam, hogy
meg se néztem igazából mi is az amit hallgatok), meg mi ez az
egész egyáltalán. Kik hallgatnak ilyet, van ilyen máshol is, mi
van az egész mögött? Annyira nem lettem okosabb, de azért
remélem, hogy 9th még nem törli egy ideig a profiljából a
zenelistát mert még nem értem a végére.
KÖNYV 2.
Amióta emberekkel van
dolgom (ah), azóta érdekel, hogy mit is csinálnak ezek az emberek
amikor nem azt csinálják amit gondolom, hogy szoktak. Pl. mivel
foglalkozik egy tanár amikor nem tanít, mivel töltik az idejüket
a filmesek. Nem annyira maguk az emberek érdekelnek (elnézést),
hanem inkább a minta. Van-e összefüggés, létezik-e valami
általános gondolatalakzat ami x csoportra jellemző, stb. Miután
visszajöttem életem első Night of Terror bulijából majdnem első
dolgom az volt, hogy (reggel fél hatkor) megnézzem, mivel is
foglalkoznak amúgy a kábelfejűek és társaik (amúgy táncsuliba,
szakközépbe, ritkábban egyetemre járnak vagy dolgoznak vagy épp
szüleiken élősködnek - dankeschön facebook). Ugyanígy érdekelt,
hogy mivel is foglalkoznak az "eldések", de nem a
langyoskukac fajta hanem inkább az úgymond konzekvens emberek.
Nehéz lett volna nem felfigyelni Ninive-re, főleg miután valahogy
eljutott hozzám az infó, hogy írt egy könyvet (könyvekre mindig
kapó vagyok), ami mint kiderült csak az Írók boltjában kapható.
Majd valamikor elmegyek és megveszem. Majd holnap. Majd. Ez talán
még valamikor tavaly lehetett.
Tegnap egy napra mentem
Pestre, saját diplomaosztómra, de előtte még elszaladtam az
Oktogonra megvenni az Eggyétörve c. könyvet, mert hát mikor ha
most nem. Az úton hazafelé bele is kezdtem, de rájöttem, hogy ez
olyan könyv amit ki kell spórolni, adagolni kell mert ennyi van és
nincs több (sanyarú sors, hogy csak 89 oldal az egész). Ráadásul
nagyon könnyen szívódik fel, mire felnézel már a felén túl
vagy és azt se tudod mi történt veled. Az egész olyan mint egy
tudatfolyam, szinte érzed ahogy felveszed más bőrét és az ő
szemén keresztül látod a dolgokat, valahogy egyszerre
leegyszerűsödnek és összekuszálódnak a dolgok - mint ahogy az a
két drótból álló fülhallgató is úgy össze tud gabalyodni,
hogy fél óra mire az ember szétszedi.
A leginkább talán a
„Szörnyek az ágy alatt” fejezet (?) fogott meg. Mikor
hasonlókat ecseteltem másoknak nem érették, mit is akarok ezzel
mondani, mi az a „ragacs amit mindenki maga után húz”, de talán
ha a kezükbe nyomom ezt a könyvet akkor megértik. Vagy nem. Nem
tudom ezt a könyvet meg lehet e egyáltalán érteni vagy csak
feldolgozni lehet. Mindenki másképp, ki mit fog fel. Úgysincs
semmire igazán jó válasz, jó megoldás, semmi. Senki se láthat
bele az író fejébe, csak a sajátján keresztül szűrheti át azt
ami le van írva.
„Mindent kihajítok.
Valahogy magamat is kihajítanám. Az agyamat. Mert hiába dobok ki
mindent, ott maradnak a fejemben. Az arcok, a pózok, a mosolyok, a
múlt.” (58. oldal)
Nemrég értem a könyv
végére, és még én se tudom, mi történt. De ha nem lett volna,
akkor én se ülnék itt posztot írva.
-
Ez az új reinkarnáció
és visszatekintve talán nem lennék itt LD50 nélkül. Nem kellett
volna csalódnom, nem kellett volna magamat újraéleszteni. De ha
mindez nem lett volna, akkor talán nem fedezem fel Damage könyvét,
nem kapom meg azt a sok infót és más szemszöget amikre addig vak
voltam. Lehet sose jut eszembe komolyabban belehallgatni 9th mixeibe,
felfedezni ezt a teljesen új világot. Ninive könyvét is ki tudja
mikor olvastam volna végül el és csak egy érdekes frizurájú
user marad meg bennem és nem egy könyv ami továbblendített a
holtponton.
Nem direkt/tudatosan csináltam, de így visszatekintve érdekes, hogy egy sima weboldal mennyire befolyásolja az ember életét, akár tud róla, akár nem. Minden esetre remélem, hogy ezzel végre lezártam ezt a fejezetet.
Nem direkt/tudatosan csináltam, de így visszatekintve érdekes, hogy egy sima weboldal mennyire befolyásolja az ember életét, akár tud róla, akár nem. Minden esetre remélem, hogy ezzel végre lezártam ezt a fejezetet.
Direkt ilyen hosszú a
poszt, hátha nem olvassa el senki.
Nema komentara:
Objavi komentar