Lethal Dose reloaded

Kiskoromban volt egy fantáziám amit elalvás előtt szövögettem tovább minden este. Arról szólt, hogy a hősnő minden alkalommal amikor megmenti a világot egyben meg is hal majd egy hatalmas és végeláthatatlan folyosón áthaladva kiválaszt egy helyet ahol a leginkább szükség van rá és ott születik újra.

Néha már unom, hogy lassan minden nyáron nekem is újra fel kell magam találni, új embert építeni abból ami megmaradt. Néha már azt se tudom, hogy normális vagyok-e (valószínűleg nem). Az idén azonban más volt a helyzet. Rá kellett jönnöm, hogy azok a dolgok amiket eddig személyiségem jó részeinek tekintettem ebben a "mai világban" nem az erény és jóság, hanem inkább a gyengeség és a naivitás jelei. Hát ezt is megtanultam. Az egész talán februárban kezdődött, amikor összedőlt a világ, majd márciusban folytatódott amikor Zs minden esetre még jól beledöngölte a szarba. Áprilisban valahol az agyam sötétjében húzódtam meg, mert már alig emlékszem valamire, összefolyt az egész. Majd végül eljött az ideje, hogy kidobjam a sok kacatot a kukába, lehámozzam a többrétegnyi szemetet magamról és új ötleteket, eszméket keressek. Eleinte nehéz volt, mert utáltam az országot, a várost, az embereket, a nyelvet és az egész hazug hústömeget ami körülvett.

Valamikor akkortájt jelentették be, hogy megszűnik az LD50, aminek őszintén örültem, mert ha nincs az oldal akkor nem ismerem meg azt az embert akit minél előbb el akarok felejteni, ha nincs az oldal akkor nem látom, hogy dől össze az egész, ha nincs az oldal akkor én is más vagyok. Olvastam a hőbörgő, köszönő, elkeseredett posztokat, de közbe teljesen más járt a fejemben. Ha megszűnik az oldal talán én is felszabadulok az átok alól (nem így lett). Nem voltam "aktív tag", nem érdekelt a fórum, úgyse nagyon tudtam mit hozzászólni, egy dolog viszont érdekelt: az emberek. Mert nem értem őket és ha elég sokfélét elemzek, látok, ismerek akkor talán közelebb kerülök az igazsághoz, hogy milyen is a homo sapiens (nem így lett).

KÖNYV 1.

Valamikor akkortájt jelentették be, hogy megjelenik Damage könyve (ki a franc az a Damage és mi a csoda ez a könyv?) Akkor már ott tartottam, hogy bármi van, mindenre igent mondok, minden új dolog érdekel, így hát elmentem a miniboltba és kiköhögtem a pénzt. Nem szoktam magyar írókat olvasni, "kortárs" mű pedig soha nem volt a kezemben (ennek is megvan az oka). 400 oldal, mikor fogom én ezt elolvasni, szakdogát kell írni, nincs időm. Felváltva, egyidejűleg olvastam a könyvet, írtam a szakdogát meg idegösszeomoltam - true multitasking. Buszon, metrón, koliban, séta közben, előadás alatt, szünetben, ebéd közben, alvás előtt, alvás közbe, Margitszigeten, Hajógyárin, padon, fűben, betonon, esőben. Megszenvedtem a kacskaringós magyar nyelvvel meg a nyakatekert szöveggel, a felét nem értettem, mire utal, mit akar ez most, wtf? meg kérdőjel minden ötödik oldalon, telefirkálva, felkiáltójelekkel, a lényeg bekarikázva, kommentek oldalt meg rajzok amikor már nekem is elgurult az agyam. Meséltem a koliban a könyvről, nem értették. Meséltem az egyetemen a könyvről, nem értették. Talán én se értettem? Mindegy, a dervispogó azóta közhasznú kifejezés lett.

Volt a könyvben csomó amivel nem értettem egyet, amit nem hittem el, vagy nem akartam elhinni. Ilyen nincs, ez nem lehet. Vagy talán mégis. Ennek utána kell nézni. Mik ezek a zenék meg filmek, hol éltem én eddig? A fejemben, nyilván. Azóta valamennyire pótoltam a dolgokat, DE, rájöttem, hogy istenments, hogy ezt mind magamba szívjam. Mint a Bene Gesserit mantrában, engedem, hogy áthaladjon rajtam, a végén megnézem merre ment, a maradék már csak én vagyok (elvileg). Valami ilyesmit mond maga a guru a könyv 387. oldalán található életvezetési tanácsok 30. pontjában:

"Mindenből tanulhatsz valamit, mindenki taníthat valamit, mindent kérdésekkel, gyanúval, derűvel kell szétbombázni, hogy megfejtsd a lényeget. A neked kifejezetten nem tetsző dolgokból is lehet mit tanulni. Még akkor is, ha azt, hogy soha többet."

Magát a könyvet nem tudom leírni, elemezni, valahogy olyan mint a Biblia, bármelyik oldalon kinyitod, ráböksz valamelyik sorra akkor vagy valami olyan dolgot találsz ami releváns a mostani helyzetedre és jósolsz magadnak, érzed ahogy áthat a sámáni energia és tettrekészség vagy valami teljesen érthetetlen dolgot olvasol ami (ha nem tudsz belemagyarázni semmi ezoterikusat) kilök az épp aktuális szarkupacból azzal, hogy "miazistennyilaez?". Pl 120. oldal: "Hasonlót már szabadalmaztattak 1997-ben is az Interval Research Corporationnél (ha lenne pénzem, én is szabadalmaztatnék gondolatra alakváltó, profi tőzsdespekulátor robotkurvát), aztán az RPI dobta az újabb ötletet akkor, amikor a vécépapírt is karbonszálas nanocsövekből akarta legyártani a globális inventortengely: legyen egy nanocsövekkel teleszőtt polimerkártya, azt csúsztassuk be a hám alá (nem haladtunk sehová öt év alatt, oké), rúddácsavarva csúsztatjuk be egy apró vágáson keresztül, aztán azt bőr alatt kihajtjuk, rákötöm a véráramra, működtesse az áramlás a képernyőt, mégiscsak haladtunk." Persze, lehet filózni, hogy jaj az emberiség, jaj a technológia, jaj a haladás, jaj az emberek, jaj a jövő, jaj a stb. Mindenkinek kedve és beállítottsága szerint.

Azt terveztem, hogy megint elolvasom a könyvet a közeljövőben, akkor talán átfogóbb véleményt tudok róla formálni, mert az első olvasás inkább egy maratoni vizsgafelkészülésnek felelt meg, próbáltam minél többet magamba szívni lehetőleg úgy, hogy a régi anyagokat kilökjem a fejemből (nem sikerült). Nem tudom, hogy valaha megint lesz-e időm újból nekikezdeni, belemerülni ebbe az egész kavalkádba. Annyi könyvet kell még elolvasni, annyi mindent kell még feldolgozni, amit tudtam, magamba szívtam, ami elpárolgott annak talán jobb is úgy. Azt tudom, hogy a saját példányomat nem adom senkinek. Nem azért mert nem szoktam kölcsönadni a könyveim (itt jegyzem meg, akinél már évek óta rohadnak a könyveim annak illene visszahozni valamikor), hanem mert annyira tele van írva, annyi saját gondolatot fűztem hozzá, hogy attól félek ha odaadom valakinek az túlságosan belelátna a fejembe (nem mintha bárkit is érdekelne, nem mintha most nem és nem mintha ezt értené valaki, de paranoia).

ZENE

A könyvvel egy időben jelent meg 9th Acid Bath nevezetű száma/mixe/mittommije amit akkor letöltöttem és azóta rohadt a hard discen. Azóta lett még egy mix, azt is letöltöttem, rohasztottam (a többi, még last.fm-ről letöltött számmal együtt).

De miért is? A válasz nagyon egyszerű és praktikus: nem fért rá az mp3 lejátszómra. Laptopon meghallgatva meg úgyis csak fura putyogásnak tűnt az egész, szóval mindegy.

Időközben átrendeződtek a molekulák az agyamban és másképp kezdtem észlelni a zenét (igen, ez most fura). De tényleg fura volt, egyik nap még teljesen hidegen hagyott a goa meg az elektronikus putyogás meg anyámkínja, jó, ok meghallgatom, kicsit tetszik is, de hát nincs szöveg, ennyi. Ez egész addig volt így míg egy szép este nem támadt az az ötletem, hogy lázasan, kialvatlanul, halódva zenét hallgassak az ágyban (asszem Infected Mushroom lehetett). Mintha valaki még egy fület tett volna a fülembe, hogy olyanokat halljak amiket addig nem.

Itt tér vissza a képbe az Acid Bath, aminek nagyon gyorsan sikerült végül helyet teremteni a lejátszón (bye bye My Dying Bride) és ott napokig ment repeatben amíg teljesen bele nem zsongtam valami hipnotikus transzba. Nem tudtam, hogy zenével lehet ilyet. Szó szerint, éjjel nappal ez ment. Olyan ez mint egy álombeli utazás, először fura kórus énekel majd jön az ismétlődő ritmus meg a fura hangok körülötte, közbe már nem azt látod ami körülötted van hanem színes geometrikus alakokat meg ezüstmezőket, a magas süvítő hangoknál megváltozik a kép, minden megfordul, a feje tetejére áll és ahogy ezek a hangok egyre gyakoribbak úgy gyorsul fel az egész kaleidoszkóppá míg egyszerre vissza nem tér a kórus és minden egy új dimenzióba lép át. Megint változik minden, olyan mint egy gyors szívverés amíg magával nem ragad az egész és leginkább vadul rángatóznál valamelyik buliban vagy az erdő szélén.

Tényleg új volt nekem ez a zene.

Azóta nyilván meghallgattam a többit is, de leginkább ez meg a Red Clouds Over Angel Station maradt meg bennem. Utóbbi főleg azért, mert arra szoktam gyalogolni a városba. Majdnem olyan hosszú mint amennyi idő kell, hogy eljussak a kis falubéli házunkból a civilizációba ha közbe nem kergetnek meg a vérmókusok az aknamezőről.

El se tudom képzelni, hogy ezeket a számokat külön-külön is lehetne hallgatni, egyszerűen olyanok az átmenetek, úgy van összerakva az egész, hogy az egyik a másik nélkül talán nem is működne, csak így teljes.

Most lép a képbe megint az LD50, mert hát miért is ne. Posthumous kezdtem végül sajnálni, mert valahogy most esett le, hogy milyen jó is volt ez (eltekintve a személyes agysorvadástól). Kezdtem átlapozni a fórumokat zenéket keresve meg az emberek adatlapjait kutatni, hátha találok valami újat, hátha rájövök mi az istennyila ez a zene ami itt megy a fejemben már egy hónapja (mert eddig annyira transzban voltam, hogy meg se néztem igazából mi is az amit hallgatok), meg mi ez az egész egyáltalán. Kik hallgatnak ilyet, van ilyen máshol is, mi van az egész mögött? Annyira nem lettem okosabb, de azért remélem, hogy 9th még nem törli egy ideig a profiljából a zenelistát mert még nem értem a végére.

KÖNYV 2.

Amióta emberekkel van dolgom (ah), azóta érdekel, hogy mit is csinálnak ezek az emberek amikor nem azt csinálják amit gondolom, hogy szoktak. Pl. mivel foglalkozik egy tanár amikor nem tanít, mivel töltik az idejüket a filmesek. Nem annyira maguk az emberek érdekelnek (elnézést), hanem inkább a minta. Van-e összefüggés, létezik-e valami általános gondolatalakzat ami x csoportra jellemző, stb. Miután visszajöttem életem első Night of Terror bulijából majdnem első dolgom az volt, hogy (reggel fél hatkor) megnézzem, mivel is foglalkoznak amúgy a kábelfejűek és társaik (amúgy táncsuliba, szakközépbe, ritkábban egyetemre járnak vagy dolgoznak vagy épp szüleiken élősködnek - dankeschön facebook). Ugyanígy érdekelt, hogy mivel is foglalkoznak az "eldések", de nem a langyoskukac fajta hanem inkább az úgymond konzekvens emberek. Nehéz lett volna nem felfigyelni Ninive-re, főleg miután valahogy eljutott hozzám az infó, hogy írt egy könyvet (könyvekre mindig kapó vagyok), ami mint kiderült csak az Írók boltjában kapható. Majd valamikor elmegyek és megveszem. Majd holnap. Majd. Ez talán még valamikor tavaly lehetett.

Tegnap egy napra mentem Pestre, saját diplomaosztómra, de előtte még elszaladtam az Oktogonra megvenni az Eggyétörve c. könyvet, mert hát mikor ha most nem. Az úton hazafelé bele is kezdtem, de rájöttem, hogy ez olyan könyv amit ki kell spórolni, adagolni kell mert ennyi van és nincs több (sanyarú sors, hogy csak 89 oldal az egész). Ráadásul nagyon könnyen szívódik fel, mire felnézel már a felén túl vagy és azt se tudod mi történt veled. Az egész olyan mint egy tudatfolyam, szinte érzed ahogy felveszed más bőrét és az ő szemén keresztül látod a dolgokat, valahogy egyszerre leegyszerűsödnek és összekuszálódnak a dolgok - mint ahogy az a két drótból álló fülhallgató is úgy össze tud gabalyodni, hogy fél óra mire az ember szétszedi.

A leginkább talán a „Szörnyek az ágy alatt” fejezet (?) fogott meg. Mikor hasonlókat ecseteltem másoknak nem érették, mit is akarok ezzel mondani, mi az a „ragacs amit mindenki maga után húz”, de talán ha a kezükbe nyomom ezt a könyvet akkor megértik. Vagy nem. Nem tudom ezt a könyvet meg lehet e egyáltalán érteni vagy csak feldolgozni lehet. Mindenki másképp, ki mit fog fel. Úgysincs semmire igazán jó válasz, jó megoldás, semmi. Senki se láthat bele az író fejébe, csak a sajátján keresztül szűrheti át azt ami le van írva.

„Mindent kihajítok. Valahogy magamat is kihajítanám. Az agyamat. Mert hiába dobok ki mindent, ott maradnak a fejemben. Az arcok, a pózok, a mosolyok, a múlt.” (58. oldal)

Nemrég értem a könyv végére, és még én se tudom, mi történt. De ha nem lett volna, akkor én se ülnék itt posztot írva.

-

Ez az új reinkarnáció és visszatekintve talán nem lennék itt LD50 nélkül. Nem kellett volna csalódnom, nem kellett volna magamat újraéleszteni. De ha mindez nem lett volna, akkor talán nem fedezem fel Damage könyvét, nem kapom meg azt a sok infót és más szemszöget amikre addig vak voltam. Lehet sose jut eszembe komolyabban belehallgatni 9th mixeibe, felfedezni ezt a teljesen új világot. Ninive könyvét is ki tudja mikor olvastam volna végül el és csak egy érdekes frizurájú user marad meg bennem és nem egy könyv ami továbblendített a holtponton.
Nem direkt/tudatosan csináltam, de így visszatekintve érdekes, hogy egy sima weboldal mennyire befolyásolja az ember életét, akár tud róla, akár nem. Minden esetre remélem, hogy ezzel végre lezártam ezt a fejezetet. 

Direkt ilyen hosszú a poszt, hátha nem olvassa el senki.