Leszedtem az órarendem a
falról. Persze ottmaradt a nyoma. Mindennek megmarad a nyoma.
Így elnézegetve csak az
órákat amiken vagy ott voltam vagy nem, visszagondolva az összes
eseményre ami közöttük volt... valahogy egyszerre volt sűrű és
telt el rohamosan ez a fél év.
De nem csak ez a félév
ami fontos. Lassan most lesz egy éve, hogy másképp kell
gondolkodnom mint eddig. Lassan most lesz egy éve, hogy meg kellett
változnom. Nem újévtől számítom az évet, hanem a sötétségtől.
Nem mintha előtte valami
stabil lettem volna, egyenes és rendíthetetlen elvekkel (vagy talán
mégis? Ki emlékszik már ilyenekre?), de azóta mintha egy
képlékeny massza lenne a tudatom, a testem, a gondolkodásom, az
észlelésem. Minden olyan amilyennek én csinálom meg (vagy
amilyennek én megengedem, hogy legyen).
Ha már maga az érzéki
percepció nem befolyásolható, a tudatom befolyásolhatja, hogy mit
is látok igazából, milyen érzelmeket köt az érzékeléshez,
milyen töltetűek lesznek a gondolataim.
Az egész tavaly a már
megrágott csontnál kezdődött, amikor rájöttem arra amire,
amikor hirtelen minden elszakadt és ismét bukfencezett egyet az
élet. Csak valamiért az akkori vég olyan véglegesnek tűnt, hogy
azt hittem nem lesz kiút. Eszeveszetten kerestem bármit amiben meg
lehet kapaszkodni, hogy ne süllyedjek a mélybe, de mégis ott
végeztem. Valahogy most is ott vagyok. Mert ha nincs meg az összes
konstruktum amit magam köré emeltem, amikor az eszméim kiszállnak
a fejemből (vagy épp csak könnyelműen feladom őket egy csalfa
szikra kedvéért) és amikor hirtelen megint mintha elszakadna
minden, akkor ismét beleesek a sötétbe.
Vajon itt maradok most már
örökké? Minden bukfenc után valahogy majdnem ugyanott végzem,
abban reménykedve, hogy a következő jobb lesz. Valamiért mindig
el akarom nyomni a hangot a fejemben, valamiért mindig tudom előre
mi lesz a vége de mégis csalfa reményekben hiszek.
Persze sejtem az okát és
tudom mi van mögötte, csak a megoldást nem tudom megtalálni.
Ebben a félévben is
(elvileg) tanultam. Hogy az elvetett szavaknak is van jelentősége
és minden valahogy a végén visszakapcsolódik. Nincs olyan, hogy
titok. Hogy a test beszéde nem tükrözi szükségszerűen az
érzelmeket. Hogy újra kell értelmeznem az emberekről alkotott
képem és magamba nézni, hogy igazából kivel miért vagyok milyen
viszonyban. Hogy prioritásokat kell alkotni és semmi értelme
olyanokért küzdeni amik csak papíron érnek valamit.
Csak remélni tudom, hogy
ezek nem fognak kiszállni a fejemből.
